A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-1. (Szeged, 1980)
†Vinkler László: Művészet és mitológia
mítoszban, de nem hiányzik a Kalevalából sem. A keletkezés és pusztulás a lét egyetemes törvénye, a mitikus képzelet a természetet nem hamisítja meg, csupán túllépi, az egyetemesen érvényeset a konkrét, költött alakra ruházza, ezzel művészi hangsúlyt ad annak, amit a leglényegesebbnek tart: az élet perspektívájának. S hogy nyilvánvaló legyen a mítosz természetének a művészetben való megnyilatkozása, hadd hasonlítsam össze a naturalisztikus tájfestészetet a szimbolikus ábrázolásmóddal. Naturalisztikus tájfestészet a természet életének csupán egyetlen keresztmetszetét adja, a gabonaföld ábrázolásában nem éljük át a mag útját a föld alatti létből a csírázásig és a termés formájában aló „feltámadásig". A Persephone mítosz viszont magában foglalja a gabona sorsát a vetéstől az aratásig. A mítosz lehetővé teszi a művész számára, hogy a természet körforgását egyetlen alakba sűrítse, így például Démétér, a Földanya, vagy Persephone, a leány alakjába. Sűrítésre és az általánosítások különféle formáira sok példa van a modern művészetben is: Arp növekedést ábrázoló szobra, amely nem árulja el, hogy mi az ami növekszik, Borsos Miklós csírát, vagy bimbót általánosító faragványai ugyancsak túlmutatnak a konkrét ábrázoláson. A mitikus képzelet alighanem a fordított utat követi : az általánost konkretizálja akár emberalakban, akár a vele lényegileg rokon állat, vagy növényalakokban. Dionysos szőlővessző, borostyán-inda, vagy kígyó formában is az, ami. A bor a feltámadó, a borostyán vagy a kígyó a halott Dionysosszal egy. Nekem szőlő és borostyán kedves növényeim. Nemcsak szívesen festem formáikat, de vonalvezetésem indázó ritmikájában tárgytól függetlenül, mint stilisztikai vonás is jelentkeznek. Ide tartozik a spirális iránti előszeretet, amely mind történetfilozófiai felfogásomban, mind munkásságom fonadékszerűségében, a visszatérések és továbbvitelek jellegében is megmutatkozik. Egyes problémák fejlődésének manifeszt és latens szakaszai így ellentmondásos, kidolgozott periódusokhoz vezetnek. De hadd folyamodjam László Gyula inspiratív kérdéseihez ismét: „Minden kérdésem voltaképpen egyetlen mag körül formálódik, most például úgy fogalmaznám, hogy a valóság nappali tudomásulvételében fogant képeid valóban a nappalt idézik, míg mítosz-vágyó képzeleted inkább az álomvilág peremére sodor minket?" Mindannyian, akik művészi alkotással, vagy alkotáspszichológiával foglalkozunk, jól tudjuk, hogy az alkotó munkát nem lehet sem az éber tudatra, sem az álomban, vagy önkívületben levőre szorítani. A két szférának kölcsönössége jellemző. Mégis igaz, hogy olykor az egyik, máskor a másik kerül előtérbe. Az ábrázolás objektivitásában sokkal több a logikai elem, mint a képzelet szubjektív, érzelmi vezérlésű működésében. Az én gyakorlatomban a kettő valóban polarizáltán jelentkezik: portréim az objektív, kompozícióim a szubjektív motivumok túlsúlyát viselik. Könnyű volna azt mondani, hogy az egyik pólus a nappali, a racionális szférában gócosodik, a másik viszont az éjszakaiban, az irracionáliséban. Ezek azonban éles határral nem választhatók el az alkotó folyamatban. Mint tendenciák érvényesülnek, jellegzetesen abban a négy szektorban, amelyben Michelangelo a világot a Medici kápolnában felfogta: a Nappal, az Éj, a Hajnal és az Este irányában. Az egyéni tudatban éppúgy együtt hatnak, mint Michelangelo figurái. Előfordul, hogy ami nappal még megoldhatatlannak látszott, készen áll előttünk ébredéskor. Nem is mindenki dolgozik ugyanabban a napszakban, Michelangelo, vagy Picasso sokat dolgoztak éjszaka. Ami engem illet, én csaknem mindig nappal dolgozom, este engedek az információk külső áradásának. Féléber állapotot többnyire a magány vált ki, különösen kora délután, a nyugalom óráiban. Ekkor kap szárnyra a képzelet, ilyenkor lazulnak meg a ráció kötelékei. Egyéni mitologémáim ilyenkor keletkeznek: az éber álmodás hozza felszínre azokat. Ilyenkor inkább a kezemre bízom magamat, nekem is meglepetés, amit rajzolok. Vannak olyan munkáim, amelyekben a féléber 399