A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-1. (Szeged, 1980)

Téglásy Imre: A hungarus-tudat kifejeződése Fiala Jakab „Szegedies” című epüllionjában

Enyhet adott a veszély, lelohadt a dühös, viharos szél, felragyogó nap szült újjá, s az elöbbeni béke bűvöletében aludt el a hullám. Csónakom épen állt a folyó közepén. Vászontalanul, segítőktől távol, kértem a jó szél gyenge fuvalmát, s jött gyönyörű szárnyán nyomban lágyröptű Zephürosz, sírna padokra vezette hajómat. Az életem őre épp az a sors bizonyára, susogtam halk szavaimmal, Aeneast is amely, vizén és földön sokat űzöttet épen mégis megmenekíti. A partra siettem. Itt épp loccsan a víz, kószál csak a fövenyen, érzem langy a sekély. Szomorúfűz bontja haját le a földig, s asszonyi fegyverrel száll szembe a nyári meleggel. Vékony hangon kezdi siralmát sírni susogva, és a közelben a rét ugyanígy sóhajt föl az égre. Eger nőt föl amott, túl, mert szeretője folyóvíz, százfele tartó ágaival mindenfele nyúlik, ámde silány árnyékot nyújt vigaszul csak e nyárban. (164—181.) (Ford. : Téglásy Imre) Árnyat adó liget állt ott lombkoronás juharokkal. Vadfoga nem hántotta le még soha gyors harapással, fejsze sebet sosem ejtett rajta, a Kerberosz ezt nem merte behányni a meddő sárral, a sztüxi iszappal. Zsenge tavasszal nőtt hűs lomb táplált kicsi, jámbor állatokat, csoda nyár volt, és a virágaiban dús, lágy kikelet pora illatozón töltötte a lépet. Körben a fű zöld, Flóra hadának örök nyugovóágy: egyeseket vér hint kecsesen, más részük aranyló, napra hasontó. Erdőszerte virágözön árad. Égboltunk ettől ragyogó rét — esküszöl, így van — s nincsen az éjjeli ég csillagzó képei közt szebb, mint violák dús hímé, amint szürkéslila, égkék ékköveit szétszórja a fűben. Szűzi fehér is sarjad már hármas hadirendben, akárhova nézel, s jól emlékszik a küproszi vértől megdagadott víz árja fölé hajló Nar eis szósz az ősi alakra: issza magát arcát arcába merítve a részeg. Mitsem félve tövistelenül leng itt vízirózsa, emberi kéz nem becsteleníti. Az illatozó gyep lágy nyoszolyáján halkszavu Béke enyelg Nyugalommal.(185—205.) ( Ford. : Téglásy Imre Ezután a Maros istenével találkozik, aki megszólítja az ijedt embert: A mélyből ily szavakkat szólt: — Mily balsors ragadott el e tájra? Mért üli arcod a félsz? Mért roggyan a lábod? Nem hullasz furiákhoz, a Sztüxbe, a lenti világba, ellenség várába se jutsz, sose látod a kígyós hajfonatot viselő Medúzát, kinek arca ijeszt: genny. 199