A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-1. (Szeged, 1980)

Téglásy Imre: A hungarus-tudat kifejeződése Fiala Jakab „Szegedies” című epüllionjában

Hóhaju vénember termett egyszeresük az úton. Lomha öregség súlyai rajta: sovány, kimerült és fáradt. Mélyenülő, rút ránc szántotta föl arcát, sűrű homály festette sötétre szemét, a tekintet mély üregébe zuhant le, fogát elrágta a romlás, tompa morajjal szűrte rekedt hangját motyogóvá. Két keze reszket, a teste bizony nem test, csupa jég-váz, és nem az élők oszlopa: sziklaszilárd, de merev már. (18—25) (Ford : Téglásy Imre) Fiala megszólítja a ballagó öreget s menet közben azt kérdezi tőle, tudja-e, hogy honnét vannak itt a hatalmas halmok. Az öreg elkezd mesélni. Egy forró nyári napon már nem bírta elviselni a hőséget, ezért úgy gondolta, hogy lemegy a Tiszára, megfürdik, s a víz talán majd felüdíti amúgy is beteg testét. A Tisza azonban igen sárosnak, zavarosnak tűnt neki, ezért ócsárolni kezdte : Érintem csak a habzó partra futó utat éppen, s máris ilyen, vagy efféle hiú gőg hangjait adva ostoba szóra fakadtam: -Ej, mi gyönyörre találhat, hogyha bekente magát eme sárral, a test? Ki lehetne csak kicsit is tisztább e zavart víz cseppjeit érve? Légy másé, te ily ocsmány sártól ronda folyóvíz! Énhozzám tisztább folyam illik, a szépvizü forrás: kristálytiszta a víz s a derült ég csak, mi hasonló, melyet ajándékként a Maros szállít Nereusnak. (74—82) (Ford. : Téglásy Imre) Tibiscus, a Tisza istene azonban meghallja az öreg szitkozódását, haragra gerjed és vihart támaszt, hogy ladikjával együtt mélybe rántsa őt: Felforrott a hűvös Tisza, bámulatos, de haragtól! És amig én a hajót rendeztem bontva vitorlám, ö habi népét ingerlette efféle szavakkal: -Én vagyok itt a magyar földön fejedelme a hírnek, nem nemesebb fövenyével a Dráva, a Száva folyó sem. Én, a Dunánál is jelesebb, eredettől a végig pannon tájakon át szaladok, szórt falvait unva. Eddig még mindig becsülést szerzett ez az érdem, ám amiért szentségemet így sértette, Hádészre, szarvait én iszonyún letöröm. (93—102) (Ford. : Téglásy Imre) A magát legmagyarabb folyónak tartó és erre büszke Tisza harangja elől a káromkodó ember csak nagy nehezen tud elmenekülni. A szomszéd Maros egészen másként fogadja, csodálatos tájjal, békével, nyugalommal: „Jeles hely volt ez mindig, valamikor az ántivilágban itt adta össze a hóhér az ördöggel cimborálókat a köteles lányával. A boszorkányok itt szoktak diétázni, mikor a sátán összesípolta őket az akasztott ember sipcsontjából készült furulyán." (Kovács János: Szegedi emlékek. Szeged, 1895. 7.) Eszerint régen itt végezték ki a boszorkánysággal gyanúsított személyeket. Más hagyomány szerint azoknak a törököknek a tetemeiből emelték a halmot, akiket a zentai csata idején egy tündér levágott. (Vö. Bálint S., Szegedi szótár. II. köt. Bp., 1957. 256.) 198