A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-1. (Szeged, 1980)

Gondolatok Bálint Sándor temetésén (Tálasi István búcsúvétele)

GONDOLATOK BÁLINT SÁNDOR TEMETÉSÉN* Szívet szorító szomorúsággal állunk Bálint Sándor koporsójánál, hogy a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Néprajzi Társaság nevében végtisztességgel adózzunk emlékének, nem csupán a nem oszló fájdalom hatása alatti levertséggel, de annak a felvillantó első felmérésével, mit vesztett tudományszakunk tragikus halálával, milyen értékeket hagyott a magyar, s egész európai szaktudományára, s mi az, amiért számunkra sokáig, s talán örökre utolérhetetlen. Az egykori szegedi alsóvárosi parasztfiú munkásságával nem csak szűkebb pátriájának, de a magyar néprajz- és művelődéstörténeti tudományok, a távoli és közeli Európának egyaránt, egy csaknem lezárt szintézist hagyott örökségül. Amit személyes terepmunkával összehordott, amit itthon és külföldön a szakirodalomban felfedezett, időnként egységekbe rendezte és számos kiemelkedő munkában — ha van is, sajnos, befejezetlen műve — bizonyságul hagyta reánk. Munkásságának részletes elemzése még távlati feladat és egyéniségéről, főbb eredményeiről is csak kiragadott gondolatokat közölhetünk. Mindvégig kitűnő gyűjtő, terepmunkás a recens anyag kutatásában, jegyzetei példásak; hallás után tudott népdalt lejegyezni. Az addig ismeretlen adatközlők bizalommal voltak hozzá, s óriási ismeretsége iránta való szeretetből támogatta anyagfeltáró munkájában. Megragadó emberi egyénisége az őt nem ismerőket is megnyerte a tv-interjuk látásakor. De nem volt szakbarbár, s nem csak a tudományba zárkózva nézte a világot, hanem figyelte azt a kortárs szemével is. Tagja volt a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának, részt vett a Györífy István vezette Táj és Népkutató Csoport munkájában, éppen az én kiskunsági táboromhoz tartozott 1939 nyarán, ahol egy este a fiatalok kinyilvánították, hogy őszre megalapítják a parasztkollégiumot, amiből azután tovább sarjadzott a Györffy István kollégium. Móricz Zsigmond is kérte Rózsa Sándor című regényéhez szakértelmét, és meleghangú levélváltás bizonyítja kettejük kölcsönös vonzalmát. Ez már az a korszaka volt halála előtt Móricz Zsigmondnak, mikor az országot járta, s baráti körökben feltette a kérdést a nácizmus árnyékában: Mit kellene tenni a magyar népért? Bálint Sándor vallásos, hívő ember volt, teljes humanitással minden másvallású iránt. Ateista baloldalit a hitleri őrület korában éppúgy mentett, bújtatott, mint a származásáért üldözöttet: tudnánk nagy neveket mondani, kikért kockáztatta az életét, amikor azoké, de a magáé is veszélyben forgott. Tudta, hogy a társadalom válaszút előtt áll, hitt egy emberibb jövőben, az emberiség megbékélésében. Népéhez, hazájához, a maga belső lelkiismerete szerint, haláláig hű maradt. Szó nélkül tűrte élete nehéz terheit családi vonalon, s a mellőzés keserű éveit. A Magyar Tudományos * Tálasi István professzor búcsúvétele Bálint Sándortól (1980. május 20).