Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

zetést. Ezek a foglalkozások ősi, még a hódoltság idején kialakult szokásjogon nem tömörültek céhekbe, pedig az ország más vidékein, városaiban csak céhközösségben működhettek. Ilyenek a halászok, hajóácsok, hajósok, vízi- és később szélmolnárok, talicskások, zsindelyvágók, szappanfőzők, paprikások. Ezekben az iparágakban a háziipar válik árutermelővé, sokszor országos jelentőségűvé. A századfordulón Dugonics már nagy örömmel szemlélheti

13 szülővárosának előrehaladását : „Ki hinné? Egy valamire való kerti gyümöltsöt, melly itten termett volna, a piatzon soha látni nem lehetett. Ha tsak egy halász hajó kívántatott is, a mi a vizek mellett el kerülhetetlenül szükséges, Pestre kellett azért menni. Mái nap pedig, boldog Isten, melly ellenkezőképpen vagyon a dolog... Halász hajók mellett leg szebb s leg híresebbb gálya hajókat épít. Száraz és vízi malmokkal Bánátot és Bátskát meg rakja. Zsindelt, létzet, deszkát milliomként készít és adogál az idegeneknek. Szekeresseinél az Ausztriai Tartományoknak nagy része esmeretes... Piatza ennek a Városnak termékenyebb esztendőben, a kellemetesebb s ritkább gyümöltsük mindenféle nemeivel Olasz országot inkább, mint az Alföldet ábrázollya." A napóleoni háborúk hatalmas gabona-, takarmány-, dohány- és gyapjúkonjunktúrát teremtenek Szegeden, azonkívül itt hajózzák be a Tiszántúl és Temesköz messze vidékeinek mezőgazdasági javait. Az eddigieknél is nagyobb arányokban bontakozott ki a vízi és a szárazföldi fuvarozás. A század folyamán egyrészt a puszták, járások feltörésével, a folyton terjeszkedő tanyásodással, másrészt a vasútépítéssel kezdődő hazai gabonakonjunktúra Szegedet nevezetes búzapiaccá és malomvárossá, egyéb élelmiszeripari központtá (paprika, szalámi) tette, ez már azonban a vásározás világából fokozatosan átvezet a kapitalista vállalkozás körébe, amelynek vizsgálata itt nem lehet föladatunk. A vásárral kapcsolatosan számos szólás is termett, egyikük-másikuk közismert. Mindönki a maga bűrit viszi a vásárra: a kockázatot mindenkinek vállalnia kell. A pokolban is esik néha vásár: nyugodt körülmények között is történhet valami galiba. Eb a vásár vövő nélkül: hiába van eladó, ha vásárló nincs. Kecske se mönne a vásárba, ha nem ütnék az inát: kényszer alól nincs kibúvó. A vásári, főleg eladási fortélyok szülték a kétszínű, ravasz embert jellemző vásárhitű,

xi vásáros kifejezést. Palotás Fausztin írja: „A tanyák népe közt régi öregeknek még régibb mondása: „Városi legénynek vásáros a szíve... hamis a lelke, vagy hát vásáros a szíve."

15 A szegedi parasztság szorgos életében, munkájában nagy esemény volt a vásár, főleg a jószágvásár: akár eladás, akár vétel. Eladni inkább csak helyben vagy a közeli Dorozsmán, Kisteleken, Szőregen adott el. Viszont lovat, tehenet vásárolni eljárt Hódmezővásárhely, Makó, Szabadka, Majsa, Halas sokadalmaira is. A vásárra induló legtöbbször megkérte valamelyik tapasztalt rokonát, szomszédját, jóbarátját, hogy tartson vele, mert több szöm többet lát. Óvakodott a minden hájjal megkent kupecoktól és cigányoktól, ismeretlen közvetítőktől, mert joggal félt, hogy ő húzza a rövidebbet. Olykor az asszony is elkísérte, de az egyezkedésbe nem szólt bele, az áldomásivásban nem vett részt. A jószágvásárnak színes, archaikus hagyományvilága volt, amelynek töredékei máig tartják magukat. 13 Példabeszédek és jeles mondások I, XIIT. 14 Etelka I, 335. 15 Palotás F., Tanyai történetek. 61. 80