Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)
Az eladásra szánt jószág után Kálmány följegyése szerint visszakézből port szórtak. Mások vályút tettek a kapuba és a jószág farát sütőlapáttal verték, hogy majd elkeljen. 16 A tápaiak hasonló célzattal felsöpörték az udvart, hogy a jószág ne találjon vissza, akadjon gazdája. A népünkből települt Harkakötönyben a vásárra induló gazda után, hogy boldoguljon, ezt kiáltják: szarok a szöröncsédre! Tömörkény a rókusi állomás mögötti nyomáson tartott baromvásár, a vásárállás sokadalmát a századforduló táján így 17 jellemzi : „Érdemes elnézelődni s találgatni, hogy ugyan melyik kocsi honnan jött. A hosszú szekerek, azok mind svábok. Azoknak a kisafája nincs úgy odaszögezve, mint a magyar kocsiké, hanem mozog. Ezt azért tartják jónak, hogy így a ló nem csalhat, egyiknek ép annyit kell húzni, mint a másiknak. A szög, amin a fa mozog, nem szög, hanem egy darab vasból készített kalapács, Amivel, ha útközben a kocsival baj esik, mindjárt javítgatni lehet... A kocsik a csodálatos vékony kerekekkel, az mind magyar, de azokban is van különbség. Amelyik előtt szépen kefélt, ragyogószőrű drága lovak állnak, az szentesi vagy vásárhelyi. A kóccal fódott hám pedig leginkább román gazdát jelent. Ilyen keveredések vannak itt berlini lókereskedőtől balkáni kupecig. Széleskalapú magas gazda fekete zsinórral varrott fehér szőrruhában... Ruhájáról székelynek lehetne nézni, csak éppen abban látszik meg a szerbsége, hogy a magyar szó igen gyorsan esik ki az ajkai közül. Jönnek amott sötét magyarba öltözött pörgekalapos férfiak, kövér, zömök valamennyi, beállhatnának kovácsműhelybe üllőnek. Magyarul azonban nem beszélnek, mert bolgárok ezek... Bessenyő tájáról, vagy amiként itt nevezni szokták őket bogarak." Az eladó és vevő közötti egyezséget máig a kézfogás pecsételi meg. Ez régebben sokkal ritkább volt, mint manapság: volt valami elkötelező, ünnepélyes jellege. „Valaki elvágja — írja 18 Tömörkény — az összefogott kezeket, miután elvágás nélkül a fogadás nem érvényes. Az elvágás jelzi ugyanis, hogy a fogadást nem négyszemközt kötötték, hanem ott volt a harmadik is, az elvágó, tanúnak." A fizetés mindig készpénzben történik. Ilyenkor a vevő a vételárból visszakér egy kisebb összeget, egy-két forintot és ezt vagy a koldusnak ajándékozza, hogy imádkozzék a jószág megmaradásáért és hasznosságáért. Vannak még manapság is olyanok, akik viszont a templomban a Szent Antal perselyébe dobták. Akadtak alsóvárosi gazdák, akik a lucapogácsába sütött pénzt eltették, de amikor arra került sor, a jószág vételárába belefizették. Az eladott jószággal föltétlenül velejárt a kötőfék, de a rajtamaradt csengő is. Ha a felek nem tudnak róla, a körülállók figyelmeztetik őket. A kötőfék átadásának eredetileg mágikus háttere lehetett, erre azonban már nem emlékeznek. Ha a gazda kocsiját, lovát mindenestül el akarta a vásárban adni, akkor az ostorszíj végére szalmacsóvát kötött. Ez annyit jelentett, hogy ustorhögyig mindön eladó. Egyezség után következett a duttyánban, vásári lacikonyhában ivott áldomás, miközben kölcsönösen mondogatták: adjon Isten szöröncsét, áldást adónak, vövőnek! Az ivásban az ott settenkedő koldusembereket is részeltették, akik szintén az előbbi jókívánságot hajtogatták. „Jönnek, ám befelé — folytatja tovább idézett írásában Tömörkény — a koldusok is. Az igazán csúfság volna, ha ők elmaradnának, mert pénzosztásban minden jóravaló embernek csak ilyenkor telik kedve..." Ilyenkor „a pikula és a tekerő hallgatott, mert míg koldus jár bent, nem szokás a nótadal, hogy hagy hallatssanak az áldások... Csönd... van ilyenkor. M ígnem egy ember a nagy némaságban a foga i közé dugja a bicska hegyét és amellől így vél: —• Ennyi áldás mögér egy pénzt... Az egész sátor fejbólintása tanú rá, hogy igenis, ennyi áldás egy pénzt, egy kis pénzt megér." 16 Szeged népe; Kálmány L., II. 109, 110. 17 Célszerű szögény embörök. 38. 18 Vízenjárók. 61. 6 A Móra Ferenc Múzeum Évk. 77. II. 81
