Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

A fonókerék közelében cvetter néven emlegetett vizesbögre. Ha hosszabb kötél fonásáról van szó, akkor a távolság közepetájára mintegy 1,30 m magas hordozható, gereblyére emlékeztető faállványt állítanak, amelynek fogai merőlegesen állanak. Ez a sticni, amely arra a célra szolgál, hogy a készülő fonalakat a feszesség biztosítása érdekében ezzel támasszák alá. A kötélfonás színhelye a sufni, amely hosszú, folyosószerű, fából ácsolt szín. Az eső ellen védekeznek vele. A rendkívül hosszú szálak fonása régebben sokszor kint az utcán történt. Ehhez hatósági engedély kellett. A készülő fonál egyik végén tehát a fonókerék, a másikon a tőkéspálca, közepén szükséghez képest pedig a sticni áll. így fölkészülvén, a kötélgyártó öblös kékfestő kötőjébe, amelynek sure a neve, belerakja a rájsznit. Öreg mesterek emlékeznek rá, hogy a sure kötőzsinórja valamikor még a 2 m hosszúságot is elérte, és 15—20 cmnyire más-más fonással készült. Mindenki saját maga készítette. Ha új legényt fogadtak, ezt nézték meg, és ebből állapították meg szakmabeli jártasságát. A kötélgyártó bal markában a spinflek, másként szűr: összehajtott és a cvetterből időnként megvizezett íilcdarab. Ezen át ereszti a kender szálakat sodrásra, amelyeket jobb kezével a surcból húzogat elő. A kötélverőkeréktől folyton hátrálva fon. A kívánt hosszúságnál klangol, vagyis a megfont részt elszakítás után masni néven emlegetett sajátos hurokkal a tőkéspálcához erősíti. Most az egész munkát annyiszor ismétli, ahányszoros kötelet akar fonni. Az egyenletes vastagságú fonalnak egyenesfonal, igenyösfonal, az olyanénak meg, amely egyenletesen vastagodik és istráng, kötőfékszár, szántóostor készül belőle: tiknisfonal a szakmai neve. Egy keréken egyszerre olykor két fonalat is fon két személy. Az ilyen fonás a portáj. Sokszor előfordul, hogy a kötélverő kifon, vagyis többet fon a kelleténél, a tervezett hosszúságnál és így vékonyabb a kötél. Az is megeshetik, hogy ellenkezőleg befon, vagyis kevesebbet és így vastagabb kötelet fon, mint szándékozott. Gyakorlattal azonban a rájszniból pontosan eltalálja a súlyát is, hosszúságát is. A fonás után a zsinórzás munkája következik. Ennek legfontosabb eszköze a 1er: fából esztergályozott csonkakúp, amelynek oldala kissé kiduzzad. Az oldal hosszában szabályos távolságban bevágások: 3—6 aszerint, hogy hány fonalat akarnak összezsinórozni. A 1er hossza a munkához képest különböző: 8—15 cm, alapszélessége 5—12 cm. Használat idején a vastagabb végét a később még említendő hengörstangli felől úgy igazítják a fonalak közé, hogy minden bevágásba egy fonal kerüljön. Most a kötélverő a fonókerék felé közeledik a len el, amely a fonalakat, illetőleg zsinórokat összesodorja. Zsinórzáshoz egyébként a kisebb zsinórzóler, szálazáshoz pedig a nagyobb szálazóler használatos. A zsinórzás különben a fonókerék forgatásával történik. A fonalak egyik végét kerékfejre akasztott, kívánt számú zsinórzó hoiogra öltik, másik végüket pedig a hengörstang, hengörstangli néven emlegetett állvány tetején forgó vashengerről kötélen lelógó egyetlen vaskoronghoz erősítik. Ennek zsinórzóhengör a neve, amely önmaga körül is tud forogni. A kötél másik, szintén lelógó végéhez a fonal feszesre húzása végett téglákat kötnék. Most a zsinórzóhengernél a fonalakat a 1er vájataiba illesztik és a fonókerék felé haladva, összesodorják, összezsinórozzák. Közbevetve jegyezzük meg, hogy annak a dudorodásnak, amelyet a többinél hosszabb zsinór zsinórozásnál, szálazásnál okoz: ripni a szakmai neve. A zsinórozás után a szálazás kerül sorra, vagyis az elkészített kötélzsinói oknak négy ágba való összeeresztése, egyesítése. A szálazáshoz szükséges az ézli néven emlegetett méternyi magas faállványra szerelt sír, amely kerékkel hajtható fogaskerék-áttételekkel működő, vasból kovácsolt sodrószerkezet. Szükséghez képest egyszeri kerékhajtással 1,6, 12 fordulat idézhető 69