Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

letlen az sem, hogy a tatárjárás idején elpusztult monostort a XIV. században ugyanezzel a titulussal támasztják föl, mert Miklós tisztelete reálisnak érzett szegedi szükségleteket elégített ki. Az Árpád-kor végén már arról is tudunk, hogy a szegedi polgárság az aradi Hegyalja, jelesül a Makrahegy, ma Hegyes Drócsa szőlőkultúrájával is gazdasági kapcsolatban van, amelyet nyilván a sókereskedelem mellett teremtett meg, és amelyhez már ebben az időben a Szerémség is csatlakozik. A XV. században, amikor már családnevek is kezdenek állandósulni, ilyen nevekkel találkozunk: Hajós, Sós 'sóhajós, sókereskedő', Csellér 'celerista, sóhajós', Vízenjáró. A nándorfehérvári győzelemről azt tartja a történelmi hagyomány, hogy 200 hajón küzdő szegedi naszádosaink is derekasan kivették részüket a diadalból. A Tiszán való rendszeres borszállításról más összefüggésben, a szegedi szőlőkultúra elemzésénél emlékezünk meg. Az 1522. évi tizedjegyzék nevei közül hajózásra, sószállításra utal a Hajós (1) Csellér (5), Sós (3), Kormányos (1), Kerepes (1), vagyis a lóval vontatott hajó, kerep gazdája. A Faragó (5) föltehetőleg hajóácsot, malomépítőt jelent. II. Lajos oltalomleveléből (1516) kitűnik, hogy a Tiszán és Maroson szálfák érkeztek a Városba. Más adat szerint Mihály moldvai vajda Szegeden szedette össze a kanizsai átkeléshez szükséges hajókat és dereglyéket. Szentkláray Jenő szerint a hódoltság idején Szeged lett a tiszai török hajóhad egyik fő kikötője. II. Lajos tette szabaddá a só szállítását és árusítását is, így tehát az eredeti regálé kereskedői vállalkozássá lehetett. ,,A kereskedők — írja

2 Iványi Béla — a sóbányakamarákban a királytól meghatározott áron — 3 forint 100 darab —• beszerezték a sót. Azt onnan oda, ahová akarták, elszállíthatták, és természetesen nyereséggel eladhatták: 3 forint + szállítási költség -j- üzleti nyereség." II. Lajos rendelete azt is kimondja, hogy a kereskedők a sószállításhoz szükséges akár kis, akár nagy hajókat saját maguk építtethetik. Eddig a hajóépítést, de a sószállítást is királyi emberek, a celeristák végezték el. Aligha járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy az 1522. évi szegedi tizedjegyzék Csellér nevezetű szegedi családjai a szakma ismeretében most kereskedőkké is váltak. A már nagyon válságos szegedi esztendőből, 1522-ből való sóbányajelentés adja hírül, hogy egy tordai hajó magábafogadott 2 tömény, meg 2000 kerek darab, összesen tehát 22 ezer hajósót, amelynek szállításáért a celeristák, csellérek 90 forintot és 40 dénárt kaptak. Szegedig 1000 darab kocsisó szállításáért eddig 21 forint járt, amelyet János király 18 forintban szabott meg. Ezeket a tekintélyes szállítási kiadásokat most a király mind megtakarította. A szállítás érdekében a királyi rendelet előírja, hogy a malmok gátjai annyira lehordandók és megnyitandók, hogy a hajók szabadon és veszélytelenül közlekedhessenek. A kereskedőket esetlegesen ért károkat a gát gazdája köteles megtéríteni. Nem szabad a szállítást erőszakkal akadályozni. A sót most már mindenütt: szárazon és vízen szabadon lehet szállítani. Aki erőszakosan feltartóztatja, vagy a sót elveszi, főbenjáró büntetéssel, nemesember esetében pedig jószágvesztéssel bűnhődik. Kocsinként 4 dénárnál több nem lehet a vámtétel. A sószállítás hódoltsági múltjáról is nagyon keveset tudunk. A középkori szegedi sókamarát I. Lipót idejében újjászervezték. Már 1698-ban 11 510 darab kősóból álló szállítmány

3 érkezett Szegedre. 2 Iványi В., A királyi sókamara szervezete a középkorban. Száz. 1911. 3 Reizner I., 241. 6