Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

Az olyan másodrendű, egyszer gerebenezett kendernek, amelyben még a kóc és börtli is benne van, kolmi, a belőle való csomókészítésnek kolmizás, bekolmizás a szakmai neve. A gerebenezés alkalmával kerül eltávolításra africsni, vagyis a kenderben a tilolás után olykor bennemaradt durva, burkos szál. Hasonlóképpen most távolítják el a pozdorja néven emlegetett töredékes kenderkórót is. Ilyenkor sárfmesszeröznek, vagyis nagyocska késsel (Scharfmesser) levakarják a kenderre esetleg rásült pozdorját. A ki nem gerebenezett kenderben előforduló csomóképződésnek bukli a neve. A gerebenezés után visszamaradt hulladék a kóc, amelyet még felhasználnak, felválogatnak. Erre a célra a silerájter szolgál, amely asztalszerű, négylábú állvány: asztallap gyanánt kötél-, újabban drótháló van rá kifeszítve. Fölötte a kötélverő két, mintegy 60—80 cm hosszú, rázópáca néven emlegetett bottal lazítja, rázza, szíszálja a kócot, miközben a pozdorja a hálólyukak között lehull, a kóc pedig fölakad. Ezután a kócot az egymás végébe helyezett pálcákon föltekeri, szakmai nyelven viklibe rázza, beviklizi. Egy-egy gombolyag, vagyis vikli mintegy 1/2 kg súlyú. A viklibe gombolyított kócot a kötélverő szűr nélkül fonállá fonja. Az ilyen fonálnak cigli a neve. A kész ciglit, 8—10 fonalat összemarkolva, vagy egy összehajtott kötéldarab, vagy pedig két egymásra fektetett abroncsdarab közé fogva ledörgölik, megtisztítják, szakmai nyelven riflozzák. A ciglit a kötélverő borítani szokta, vagyis finomabb kenderburkolattal veszi körül. így aztán a belőle készült kötél erősebbé, tetszetősebbé válik. A kóc legaljának slenc, újabb magyarosított, de íitkán használt szóval lábkóc a neve. Tűzre vetik. A gerebenezésben a firtli az átlagos napi teljesítmény. Ez mintegy 25 kg súlyú nyers kender. Egyébként a szakmában 1 fej kender megfelel 1,5—2 marok kendernek. A kötélverő a hosszúságot máig ölben, sukban számítja. Mértéke az öles, amely ölnyi, tehát mintegy 190 cm hosszú, 6 sukra felosztott faléc. A gerebenezés után következik a voltaképpeni kötélgyártó munka. Ezek a. fonás, vagyis a kendernek fonállá sodrása, továbbá a zsinórzás és szálazás. A fonáshoz legfontosabb munkaeszköz a fonókerék, fonyókerék, köteleskerék, öregek ajkán verőkerék, amelynek régi formáját fafejű kerék néven is emlegetik. Ennek felső része, sodró szerkezete még fából készült. Leglényegesebb alkatrésze egy nagy kerék, amelyet a kerékhajtó: gyerek, ráérő családtag, esetleg fogadott napszámos hoz mozgásba. A kerékhajtó fogantyúnak trib a neve. A fonókerék felső részén van a kerékfej, amely régen fából készült, újabban vasból van. A kerék hajtószíj segítségével jön mozgásba. A kerékfejen levő, vaslemezzel lezárható bevágásokba akaszthatók a horgok, éspedig fonáshoz 1 fonóhorog, zsinórzáshoz pedig 2—3 zsinórzóhorog használatos. Első dolog, hogy a kötélgyártó súly szerint kiméri, kiadagolja a fonáshoz szükséges kender mennyiségét. Ez a kiadagolt mennyiség a rájszni, de érthető jelentésátvitellel ez a fonni készülő kötélgyártó kötényébe került kenderadagnak is a neve. Fonáshoz az a jó kender, amely flíszol, vagyis nem tapad, szálai könnyen elválnak egymástól. Maga a mester most csuszikolni kezd, vagyis előkészül a kötél sodrására. Az öles segítségével kiméri a kellő távolságot, a készítendő kötél hosszát, elhelyezi a megsodrandó szálak számára a tőkéspáca néven emlegetett fakarókat, amelyeket a fartőkébe erősítenek, és amelyek az elkészült fonalak lerakására, összegyűjtésére szolgálnak. Felrakja továbbá a kerékfejre a fonóhorgot. Aszerint, hogy mire készülnek, így mondják: kötélre, istrángra csuszikolunk. 68