Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

volt a neve. A Tiszán Zentáig, a Maroson pedig Makóig közlekedett. A hajó magánvállalkozóé volt. A vízfolyás irányában a homokhordásnál jellemzett Unta segítségével haladt. Annak a pallónak, amely a part szélével hídszerűen összekötötte, járódeszka, pallójáró'

2

'

7 volt a neve. A kisebb só-, homokszállító hajót luntra, régi iratokban luntrahajó néven emlegették.

28 „Megy a hajó fölfelé a Marosban — írja a századfordulón Tömörkény

29 — lovak húzzák a parton. Nem nagy hajó, csak olyan dereglyeforma. Hosszú lapátok az elején, a hátulján, de mert a közepén van egy kis ház, ezért luntra a neve. Elöl hosszú rúdra van feszítve, az az alattságkötél, a rúd maga megint négyfelől lekötözve, hogy el ne törjön a hosszúsága miatt. Mert az alattságot egészen a rúd legtetejére kell kötni, ahogy messze kint a parton vontatják a lovak... A kormányos fönt áll a helyén, s a nagy lapáttal úgy szegi a hajót, mintha a túlsó partra akarna menni. Ezzel szemben a lovak az innenső felé húzzák, s a két erő olyképp töri meg egymást, hogy egyenesen haladnak fölfelé." Lehetséges, hogy a luntra volt a sóhajó, kerep ősi hagyományos fajtája. A burcsëlla állítólag olasz jövevényszó. így föltehetőleg a tengeri hajózás szókincséből honosodott meg. A régi bőgőshajónál kisebb hajót jelentette, amely régebben gabonahordásra szolgált. „Ez egy olyan régifajta eszköz —jellemzi Tömörkény tovább

30 — amilyent ma már nem csinálnak, nem széles, de hosszú. Olyan nagyobbra nőtt csónak, mely gyékénysátorral van borítva, s a gyékény alatt bátran elfér tizenöt-húsz ember". „A város alá érve — írja tovább

31 — a hajó kiköt a parton, és megy mindenki a dolga után. Ki a piacra, ki a boltba, ki a katonafiát keresni. így van a hajó vagy délig vízszélben egyformán. Mindössze az a változás rajta, hogy a bordái fokozatosan süllyednek a vízbe. Mert dől a sok mindenféle portéka a város falai közül a partra, ahol azt már megrendelték. Söröshordók, zsákok, csizmák, fertályöl fa, petróleum, továbbá egy nagy nyaláb papiros a könyvesboltból a tanító úrnak. Különféle csomagok, ásó, ültetni való facsemete (itt az ideje éppen), meg egyéb mindenek. Csak az a csodálni való, hogy hol fér el a sok holmi a hajóban." Ha nem terhet, nem piacozókat hozott, hanem a havibúcsúra iparkodó tiszamenti faluk népét szállította, akkor az egész hajót zöldággal ékesítették föl. Ilyenkor a kofahajónak búcsúhajó volt az alkalmi neve. Egy-két személynek való víziedény a csónyak, csónyik, Tápén csónik néven emlegetett csónak, illetőleg ladik. Manapság a két szót, illetőleg tárgyat összekeverik. A régi különbség az, hogy a csónakot egyetlen fatörzsből szokták kivágni, tehát ez az ősibb forma. Innen ritkán egy/a neve is hallható. Valamikor Erdélyből hozták, onnan árusították. Igen súlyos, haladni éppenséggel nem könnyű vele. Régi halászok mégis kedvelték, mert széljáráskor nem csap bele a víz. Tömörkény idéz egy öreg halászt: ,,A könnyű ladikot a víz úgy táncoltatja, ahogy akarja. De ez ráfekszik a vízre, s a víz nem bír vele. Ebben a ladikban nem a víz az úr, hanem én vagyok az úr. Mert ez mindön lapátnyomásra enged."

32 Az egyfa könnyebb fajtája volt a lélökvesztő. Került benne egy kis karó, amelynek csónyikkaró, jancsi neve is járta. A parton földbe verték és a csónakot kikötötték hozzá. Ezzel szemben a több szál deszkából készült ladik már supermunka, mérete szerint 10—12 személy is belefér. A keresztbe tett, összetartó ülődeszkáknak tat, taty, 27 Vízenjárók. 31. 28 Reizner HI, 216. 29 A Szent Mihály a jégben. 299. Egy régebbi szemtanú, Borostyám Nándor is ilyennek jellemzi. 30 Vízenjárók. 5. 31 Vízenjárók. 8. 32 A víz mellől. SzN 1912, 90. sz. 44