Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

ágvirágos, aprópöttyös, cakkos, csokros, essös (=S-a\akú), fapöttyös, folyondár, gömbcsokros, üngmintás, kétpontos, kiscsokros, kisvirágos, koszorús, küllőkoszorús, margarétás, nagycsokros, nagyvirágos, négyzetpontos, patkós, pontkörös, pontos, sokpontos, tápaicsíkos, tiszavizes (=hullámos vonalú), virágos, virágospontos, zegzug. Volt még gömböcös minta is. A simára hagyott fejkendő, kötény, szoknya szélére rakott koszorúszerű szegélydísznek kantni a szakmai neve. A felsővárosi Bite-műhely mintaelnevezéseit Nagy Dezső nyomán Hódy Zsolt gyűjtötte össze : birkaszömes, búzakalászos, csigás, darazsas, darázsfészkes, fülbevalós, herevirágos, holdas, karababos, karikás, legyezős, lepkés, lúdszömes, napsugaras, nyúlfüles, orgonás, ökörhúgyos, pöttyös, éspedig aprópöttyös, másként kispöttyös, továbbá nagypöttyös, pulykás, reszelős, rizsszömes, szarkalábas, szilvamagos, szögfűs, szöllőfürtös, virágos, éspedig kisvirágos, nagyvirágos, üstökös, villámlásos, zimankós, zsibongás. A símafestő, vagyis a mintázatlan festőkelme anyaga legtöbbször az olasz eredetű finom molinó volt. A kalikó, másként kaligó sifonszerű, egyébként szintén olasz pamutmatéria, amelyet kékfestőink különösen kedveltek. Festettek azonban pergál, p'érkál, továbbá selyemszerű olasz levantin, és cseh eredetű rumburger vászonfajtákat is. A molinóból női ruha, kötő, továbbá aratógatya, kubikosgatya készült. Ezen ugyanis nem látszott meg azonnal a piszok, szenny, mint a fehéren. Ebből való—a bognárok és asztalosok hagyományosan zöld kötőjével szemben — mesteremberek munkaköténye is. A legvékonyabb anyagokból női blúz készült, továbbá gazdagon mintázott fejkendő, tanyán, Tápén még a kontykendo is. A puccosfestő olyan szoknyaanyag volt, amelynek alsó széle volt kitarkázva. A festőruha egyik fajtájának Tömörkény miskolci ruha nevét is hallotta. Erre azonban a szakmában nem emlékeznek. Nem akarjuk itt ismételni, amit a szegedi táj népviseleténél a festőruháról elmondunk. Bár az asszonynépnek a századfordulóra más öltözete volt, ünnepen is jártak benne. így a tápaiak adventben és nagyböjti időszakban, mert illetlennek, megbélyegzőnek tartották, ha ilyenkor drága holmiba öltöztek. A festőruha úgy volt tetszetős, ha ugatott, azaz csörgősre volt keményítve. Nagyobb ünnepekre, így havibúcsúra a kékfestőnél mángoroltatták. Sajátos módon a nazarénus szekta asszonyai, leányai vallási megfontolásból nem keményítették ki festőruhájukat, mert a keményítő „oly gyümölcsökből származik, amelyek az ember életére és élhetésere is alkalmasak: búzából, rizsből, krumpliból. Ennélfogva ezeket világi cifrálkodásra fölhasználni nem szabad."

10 Régebben háziszövésű vásznat is hoztak a mesterekhez festetni. Dennert Mihálynak, az utolsó szegedi kékfestők egyikének emlékezete szerint ilyen holmit hoztak hozzájuk a szőregi, szentiváni, kübekházi, nagyszentmiklósi parasztassznyok. Előfordul újabban, hogy egy-egy környékbeli faluból (Tápé, Algyő, Szentmihálytelek, Baks) az asszonyok boltban vásárolt sifonkelmével keresik föl Perényi János hírmondónak maradt kisteleki műhelyét. Kiválasztják a mintát és pár hét múlva visszajönnek a kész festőért. A megfestett sifonnak sifonfestő, pamukfestő a tápai neve. 10 Tömörkény I., Hajnali sötétben. 481. 381