Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

esztendő múlva purgernek is befogadtatik, mindazáltal más cipellőcsináló consensusával mesterségét bízvást űzheti (1724). Első, német nyelvű céhszabályzatuk 1769-bol való, tanácskozási nyelvük is egészen 1861-ig a német volt. A céh lassú magyarosodását, egyben a helybeli magyar nép cipőszükségleteinek jelentkezését jellemzően mutatja, hogy az 1836-ban készült magyar felírású céhzászlajára Erhard püspök mellé már Szent István király, a csizmadiák ősi szegedi patrónusa is odakerült. A szegedi céhhez tartoztak a vásárhelyi, csongrádi, mindszenti mesterek is. A cipész céh a jómódúakhoz tartozott. Helyi jellegzetességei alig alakultak ki. Erről tehát itt külön nem írunk. A szakma szegedi jelentőségét azonban a híres szegedi cipőgyárak igazolják (Orion, Déma), amelyek kis műhelyekből alakultak ki. Tömörkény följegyzése szerint hajdanában a hosszúszárú asszonycipőnek stibletni volt a neve, ami világosan német viseleti hagyomány átvételére utal. A régebbi női cipőfajták közül anyaga szerint ismeretes volt az ünneplő selyömcipő, másként ibeleszcipő, ibeleszticipő, ibaleszticipő az idegen everlasting anyagból készült. Színében viselőjének korához alkalmazkodott. Emlegették ruhacipő néven is. Polgárnők és polgáriasodó parasztasszonyok a századfordulón viselték. A posztócipő régimódi posztószárú női cipő volt, amelyet leginkább egyes öreg papucsosok készítettek. A talpa éppen úgy készül, mint a papucsé, majd a már kiszabott posztót varrták hozzá. Volt körűbűrös posztócipő is. Alakjára azonban nem emlékeznek, csak a nevére. A brúnercipő emlékezetét egyik népballadánk Őrizte meg : Tíz pár arany gyűrűjit rakja az ujjára, Szép brúnercipőjit húzza a lábára.

19 A cipészekhez fűződő népnyelvi hagyományból megemlíthetők a suszterfánk (=hajában főtt krumpli), suszterhavanna (=silány szivar), suszterpatkó, susztertallér (=régi négy krajcáros pénzdarab), susztertészta (=lekvárostészta). Érdekességként még megemlítjük, hogy a suszterinas első munkája -— nyilván céhhagyományok nyomán — az, hogy deszka végére egy darab bőrtalpat erősítenek, és azt kell faszögekkel televernie. Ezután a fonal szurkozása, az öltés elsajátítása következik. Kálmány L. Népköltészeti Hagyatéka. II, 74. 335