Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

szíjsarkantyú. Ez utóbbi is fémből készült, de csak szíjjal kötötték föl, nem verték rá szöggel a csizmára. A sarkantyúnak régebben külön mestere volt a sarkantyúcsináló, másként s pór er, aki a lakatos céhkez tartozott. Nátly József szerint a csizma sarkán levő külső vastag varrásnak iplik volt valamikor a neve. ,,Iplikre kotyogtatni — írja —régi közmondás, tészen a sarkantyúzatlan tsizmát tántzban öszve és nótára verni." Az iplik egyébként hódoltsági török jövevényszó. Megemlítjük még, hogy a csizmadia nem verte föl a patkót a csizmára. Különösen arra nem, amelyet a vásárra vitt. Nem akarta, hogy összekarcolja a vásározó csizsmaláda mélyére rakott csizmák borét. Erre vállalkozott a cigány patkoló, más néven patkóverő cigány, vagyis olyan cigánykovács, leginkább iszkábás cigány, aki a magakészítésű patkót az új csizmára ráverte.Még a század elején is ott telepedett meg piacokon, vásárokon, a csizsmadëasor végén, hogy az újonnan vásárolt csizmákra a nála levő készletből és a maga szerszámaival patkót szögezzen. Ez akkoriban 10 krajcárba került.

17 10. A kérög kiképzéséhez a sárfűz a legalkalmasabb. Használat előtt hordóban ázik. Valamikor egy halasi ember kötegekben árulta a szegedi piacon. A csizmakéreg körültűzésére a finomabb, fekete marsaicérna szolgált. 17 Tömörkény L, Föltetszik a hajnal. 170. 333