Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

A kisteleki vásáron árult amaisztera legényivei. Odaállított egy öreg parasztembör, hogy van neki ëgy rossz gebéje, nem vönné mög a bűre kedviért? Hiszön neki bűrre van szüksége. A maiszter hogy rá ne fizessön a vásárra, ekűdte a legényit, hogy kerítsön elő ëgy kaptafát, amölyik a legnagyobb, mög plajbászt, amilyet az ácsok használnak. Majd mögmérik, hogy mönnyi bűr van rajta, osztán majd kikészítteti. Mikor előgyütt a legénye, fogta a nagy kaptafát, aztán körülplajbászolta a lovat. A ló csak állta türelmesen, de mikor a hasához értek, rugdosódott. Hogy engödelmességre bírja a lovat, mindég azt mondta: nye, nye/ A legénye pedig fogta a száját, az mög mindég azt mondta: hó, hó/ — elkörösztölték nyehónak. Azóta úgy is híjják őket, hanem haragszanak is érte.

11 A legény és inas a mesterné főztjét ette. Az ellátás természetesen nem volt valami dús és változatos. Legtöbbször köleskása került eléjük, a régi szólás szerint : híg kása, kemény kása, kásaleves, kása. Legalább a megnevezésben volt változatosság. A mesterek és a legények között feszülő ellentéteket, az évszakonként hullámzó munkalehetőségek önös kihasználását életképszerű hűséggel adja elo a következő régi szegedi anekdota :

12 Ëgy csizmadeának vót ëgy legénye. Tavasszal mán a munka mögszűnt. De a legényt nem akarta ekűdeni, mer jó munkás volt. Aszonta neki: János én nem kűdöm el magát, maradjon itt, majd kimönjünk a szőllőbe kapálni. A legény beleegyezött. Munka máshun nincs, mit barangoljon? Inkább dogozik a szőllőbe is. Kimöntek kapálni. Azt mondja a mestör: János, iparkodjunk, estére halat őszünk! János nagyon szerette a halat, iparkodott is. Este, amikó hazamöntek, nagy tál bablevest vitt be az asszony. János ëgy tányérral megövött. A kanalat letötte. A mestör kérdözte, hogy mé nem öszik. János felelte: akkó majd halat nem birok önni! A mestör: hát ez nem hal? János: hogy vóna hal, hiszön bab. Hát ha nem hal János, akkor odadom a könyvit, el lőhet mönni ! János gondolta, akárhuva mönne, most nincs munka sëhun. Fogta a kanalat, mögkeverte a bablevest, nézte: hal ez csakugyan, csakhogy még apró ! így aztán János mögmaradt. Ősszel, mikó mán vót munka ölegendő, ëgy ebéd alkalmává János kinézött az ablakon. Odaszólt a mesternek: Maiszter úr, nézze csak, a túlsó ház tetejin a medve hogy sétál! Kinéz a mestör, aztán odaszól Jánosnak : maga mögbolondult János, hogy a macskát medvének nézi ! Hát nem medve az maiszter úr? Hát hogy vóna medve, macska az! Hát ha nem medve, akkor adja ki a könyvemet! Könnyen beszélt, mer a munka mögindult. A feleségihön fordult a mestör: hozd be anyjuk a pápaszömet a műhelybül, úgy nézőm mög. Föl is tötte, aztán odafordult Jánoshon: magának igaza van! Medve az, csak még kicsike. így osztán János is mögmaradt." Tombácz Jánostól hallottuk, hogyan tréfálta meg az egyszeri csizmadia a vevőjét: Vót itt Szögedön ëgy nagyon jó viccös suszter. Szerette a parasztokat mögviccölni. Mont asztán az egyik paraszt, úgy hittak János bácsi, végig az utcán. Möglátta, hogy anná a viccös suszterná ki van téve egy pár nagyon szép csinos csizsma az azlagba. Oda vót írva, hogy ez a pár csizsma azé lőhet, aki a feleségitül egyátalán nem fél... Bemén aztán a suszterhon. Beköszön: „Adjon Isten jó napot, mestör úr! "„Adjon Isten, gazduram!" Aszongya a gazduram, a János bácsi: „Mestör úr! Valóság ez, ami itten az ablakba ki van írva a csizsmára?" Aszongya a suszter neki: „Valóság, János gazda, valóság bizon. Azt a pár csizmát az kaphatja el, aki a feleségétű nem fél egyáltalán." „Na a betyár ide mög ódáját a világnak — asszongya —, akkor az enyim az a pár csizsma. Mer ugyan én a feleségömtű nem félők."... Na közbe a mestör úrnak vót ëgy inassá is. Azt mög kioktatta, hogyha valaki a csizmát próbálja, ű tögye alá a széköt annak a valakinek a suszterszéköt. A suszterszéköt pedig nagyon jó bekenték csirizzé. Na jó van. Hát tudjuk, abba az időbe még az embörök gatyába jártak, bő gatyába, bő fehér gatyába. Ebbe vót János bácsi is. Viszi oda a háta mögé a széköt: „Üljön le, János gazda, üljön lé!" Hát János gazda aztán leült a kerekszékre, főhúztaa csizsmákat. Nagyon nekivaló vót a csizsma. Mikor aztán főpróbálta: „Na — aszongya — mestör úr, ez éppen mintha az én lábomra lőtt vóna szabva. Tehát ezt nem is vetőm le most mán, më én oszt az asszonytú nem félők ëgy szömet se". Csak elég a hozzá, hogy mikor aztán föl akart kelni a János gazda, hát a szék oda vót ragadva János gazda fenekihön, a fehér gatyáhon. Hej János gazda aztán szaki ti le a széköt a fenekirű, 11 Hagyományok I. 172. 12 Hagyományok I. 176. 330