Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

Ami csizmadiáink régi szakmai életét illeti, az inast először hat heti próbaidőre alkalmazták. Ha megfelelt, akkor „a kántori gyülekezés (=negyedévenként tartott céhgyűlés) alkalmatosságával a nyílt tzéhláda előtt beszegődtessék". Az inasido három évig, ha nem tudott „tanulóbért" fizetni, akkor négyig tartott. Ha gazdája közben meghalt, akkor más mesternél tanult tovább, de a tanulóbér az özvegyet illette továbbra is. Maradhatott azonban az özvegynél is, ha annak „jó tábla legénye" volt. Ebben az esetben is azonban a céh megítélése szerint inasságának utolsó szakaszát kijelölt mesternél kellett eltöltenie. Az inas köteles „innepi és vasárnapi oskolába is járni". A felszabadult legény tartozott három esztendeig „feloldozhatatlanul és félbeszakaszthatatlanul" vándorolni. Útjában az atyamesternél kellett jelentkeznie és már másnapra „művet" kérnie, azaz munkába állania. Esztendeig kell egy mesternél szolgálnia. A legény tartozik egy nap vagy két pár csizmát összevarrott szárból elkészíteni, vagy pedig négy pár szárat összevarrni. Úgy látszik, hogy legények bérkövetelésekre is szövetkeztek egymással. Ezért tiltja 1800 táján a céh, hogy bármelyik mester is többet fizessen, bármelyik legény is többet elfogadjon, mint amennyit a céh megszabott. Tilalmas ezentúl a legényeknek „különös társaságot, bejárást és ládát tartani". Mintha a francia forradalom levegője csapna meg bennünket. A csizmadialegény heti bére 1807-ben 32 pénz. Ha a napi kiszabott munkát elvégezte, a maga hasznára dolgozhatott. Ha egy évig a műhelyben maradt, egy kordován, egy szattyán és két pár talp járt külön neki. Este, napi munkája után, gazdája anyagával és szerszámával foltozva, a munka árának harmada Őt illette.

9 Régebben, a múlt század második felében évi bérért és naponkénti meleg ebédért szegődött, tehát a reggeli, vacsora, mosás, szállás a legény gondja volt. Olyankor azonban frustukpéz is járt neki: reggelire és vacsorára a mestertől adott, előre kialkudott pénzösszeg. A legénynek a céhkorszakban legalább három királyi városban kellett dolgoznia, hogy Szegeden megengedjék neki a remeklést. A szegedi csizmadialegények kedvelt tánca volt valamikor a kutyakopogós. Sajnos napjainkban már csak a szóra emlékeznek, a menetére nem. Különben szólás is keletkezett belőle, amely Szegeden él : eljáratom veled a kutyakopogóst! Jelentése : majd megtanítalak én a tisztességre. Réthei Prikkel Marián, népi táncművészetünk nagyérdemű kutatója — bizonyára régebbi értesülések nyomán — így írja

10 le : „Egy sajátos figurától neveződött el, melyet a frissbe előbb sarokkal, majd sarokkal és talppal hullámosan tett kopogással és közben-közben nagyobb dobogásokkal elegyítettek". A kutyakopogós táncot Szegeden egyébként már a XVIII. század elején emlegetik. A szakma régi híres mulatságairól sajnos nincsenek följegyzéseink. Mindenesetre farsangháromnapokon egészen a legújabb időkig nem dolgoztak. Több forrásból, illetőleg régi szegedi írók utalásából is tudjuk, hogy éppen azok a helybeli céhek voltak a legtekintélyesebbek, amelyek bőrrel dolgoztak : mészárosok, szűrszabók, szűcsök, tímárok, csizmadiák, szíjjártók. Jó módjuk, társadalmi rangjuk ruházatukon, megjelenésükön is visszatükröződött. Sajnos közülük egyedül csak az egykorú csizmadiaviseletről vannak hiteles följegyzéseink. A csizmadiáknak Szeged társadalmi életében való jelentékeny helyzetét, irigyelt sorsát, de ugyanakkor népszerűségét is mutatják azok a csúfolódó, tréfás versezetek, anekdoták is, amelyeknek ők a hősei. Tréfás nevük csiszlik, csiriznyaló, dragány, nyehó. Ez utóbbinak következő mondai magyarázatát jegyezte föl Kálmány Lajos : • A céhiratokból. 19 Réthei Prikkel M., A magyarság táncai, Bp. 1925, 81. 329