Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

tanyán annak a helyiségnek bejáratához, ahol éjszakáznak, olykor még manapság is odakészítik a furkósbotot, vasvillát az éjszakai tolvajok ellen. A bot alvilági neve krikerli. A bothoz, pálcához számos szegedi szólás fűzó'dik. Ami eltűnt, annak üthessük bottal a nyomát. Akit elvertek, mögkenték keresetlen bottal. Közismert: az Isten nem ver bottal. A fehérnépek után futkosó alacsony férfire tréfásan szokták mondogatni : kis embör nagy bottal jár. A szegény ember: vízzel főz, bottal jár. Néha hozzáteszik: ustorral ránt. Még másként: jó neki a hús is. Számolj a kockázattal: ha kutyával játszol, bot lögyön a kezedben. A pásztorszámadó hordozi a botot. Aki messze vándorolt : kézibe vötte a vándorbotot. Aki koldulni kénytelen: kúdúsbotra jut. A koldusbothoz egyébként számos hiedelem is kapcsolódik. A koldustól lopott botot galamb járójának kell felhasználni, hogy megszokjék a háznál. A koldustól azért is el szokták lopni a botját, hogy a jószág otthonos legyen. Koldusbottal szokás megveregetni annak a kisgyereknek a talpát, aki nehezen kezd járni. A verebélyi bot, amelyet manapság már csak gyereknek hoznak búcsúfiába, középkori zarándokhagyományra emlékeztet. Erró'l a búcsújárásnál lesz bó'vebben szó. Az esernyő hordása csak a polgárosodó rétegeknél mondható általánosabbnak. Legények, betyárok kezében sűrűn megfordult a fokos, anyaga szerint acélfokos, rézfokos is, amely az önkényuralom idejében mint nemzetinek, férfiasnak érzett kezebei i átmenetileg a szegedi társadalom polgári, úri rétegeit is meghódította. Reizner Jánostól tudjuk,

146 hogy a nemzeti címer és ne bántsd a magyart jelige volt belevésve. Beck Pista még századunk elején is lelkes híve volt a fokos hordásának, terjesztésének. így Lázár György akkori polgármestert a század elején díszes fokossal ajándékozta meg, amelynek nyele Kabók Imre gombkötő díszeiből kölcsönzött zsinórmintájú rézverettel volt ellátva. A nyél különben Virágh József öreg szegedi esztergályos kezéből került ki, aki híres volt fokosnyeleiről és bunkósbotjairól. A díszeket viszont Seelenfreund Salamon szegedi ércvésnök készítette Beck Pista irányítása mellett. Ez a próbálkozás egyúttal a magyaros szecesszió egyik érdekes szegedi kezdeményezése volt. Beck Pista fokosait a múzeum őrzi. Parasztférfi ujján régebben nem volt gyűrű. Ma sem igen van, legföljebb a fiatalokén és ünnepeken. Valamikor jeggyűrű is csak a menyasszonynak járt. Szintén a századforduló polgárosodásával jelentkezik ünnepeken a nehéz pöcsétgyűrű, amelybe gazdája nevének kezdőbetűit véste az aranymíves. Népünk télidó'ben, különösen ha munkában van : kocsit hajt, lapátol, természetesen kesztyűt húz. A régimódi ujjatlan kesztyű, egyujjú kesztyű szűrszabó, szűcs munkája volt és darócból, illetőleg báránybőrből készült. Öreg alsótanyaiak elnyűtt subaszőrből még a múlt század végén is mesterkedtek maguknak ujjatlan kesztyűt: a szőrt lenyírták, felkallantyúzták és akácfatűvel megkötötték. Csináltak embernek, asszonynak valót belőle. Házilag posztódarabból készült egyujjú lótisztító kesztyű is, amellyel némelyek vakarás után átsimítják a ló szőrét. Szegednek régebben eléggé virágzó bőrkesztyűipara is volt. Az újabb évtizedekben azonban már csak a bótikesztyü járja. Szegedi férfi zsebében föltétlenül van bicska, öregekében még szirákibicska is akad. A könnyen hevülő legények : alsóvárosi bicskasok, tanyai bicskasok, környékbeliek ajkán szögedi bicskasok zsebéből még nem is régen könnyen előkerült a bicska, hogy legtöbbször csak vélt sérelmekért, lányok szép szeméért elégtételt vehessenek 146 Reizner II, 291. 310