Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)
„A felsővárosi polgárok, hajósok és halászok égszín, vagy búzavirágszín nadrágon, a rókusi polgárok pedig őzbőrszín, vagy világos kávészín nadrágon egy árnyalattal sötétebb zsinórból viselték. Az alsóvárosi polgárok pedig világoskék nadrágon hordták." Nemcsak a vitézkötés és tulipántkötés készült a borítás néven emlegetett háromélű zsinórból, hanem a rendkívül díszes és szövevényes rostélykötés, szokottabb nevén boszorkánykötés is. A boszorkánykötés szó nyilván a szegedi néphiedelmek világából került kis jelentésváltozással a gombkötők nyelvébe. Mint más helyen részletesen is kifejtjük, a boszorkányfonyás, boszorkánycsomó a ló gubancos, befontnak tetsző sörénye, amely öreg tápaiak szerint a boszorkányok téteménye. Az ilyen ló nyakába éjszakára fokhagymakoszorút akasztanak. Ebből a szemléletből ered a gombkötőműszó is. A vitézkötés eredete bizonytalan, bár nagy múltra tekinthet vissza. Kabók Imre úgy véli, hogy a magyarnadrág zsinórdíszítése főleg a XIX. század elején bontakozott ki. Mielőtt a szabó a vitézkötés fonásához hozzáfogott volna, először összehajtott egy darab papirost kellő' kivágással, és saját rajzkészsége szerint körvonalazta a kötés alakját, sőt tűvel nyomban át is szurkálta. így azután megkapta a kötés pontos másik felét is. A körvonal megrajzolásánál csak arra kellett ügyelnie, hogy a rajz negatív formái szabályosak legyenek : pajzs-, félhold-, rombuszalakúak. Az így körvonalazott rajz után készítette a mester a zsinórdíszeket. Különös gondot kellett fordítani a díszítéseknek a nadrágon, vagy az atilla ujjain való elhelyezésére. A nadrágnál ügyelni kellett arra, hogy a vitézkötések orra összenézzön, vagyis a comb idomával összhangban legyen. A nadrág oldalzsinórjának a csizmaszár oldalvarrásával kellett egy vonalban haladnia. A felöltők ujjainál viszont a hajtókát pótló díszítés orrának a függőleges helyzetben levő kézfej középső ujjhegyével kellett egyvonalba esnie. Az ilyen csekélységeknek látszó hagyományok megtartásán a céhek szigorúan őrködtek. Volt £set r .ami kor a remekdarabot a zsinórok szabálytalan elhelyezése miatt vetették el. A múlt század végén a tápai legények kisfölőtojének vitézkötésein égőpiros fiitterek is csillogtak. A nadrágon látható hajdani sujtás gazdag formakincséről a gombkötő mesterségnél emlékezünk meg bővebben. A nadrágszíjj viselete hozzátartozott a magyarnadrághoz. Régi árszabásaink két fajtáját is emlegetik. 1813. Egy közönséges Bagaria Nadrág Szíj sárga öntött Tsatra 30 kr. Közönséges Paraszt Nadrág Szíj 10 kr. Kis Gyermekeknek való Nadrág Szíj 7 kr. A csat készítése a céhvilágban idegenből honosodott szóval girtler, gürtler néven is emlegetett rézöntők, ezüstnél ötvösök dolga volt. Beck Pistának nadrágszíjakból való jeles gyűjteménye a múzeumba került. A századfordulón az iparos polgárság, városi munkásság már elhagyja a helybeli öltözködési hagyományokat, 1 és raz angolszabású zakó-, pantallóviseletré tér át, a szegényparasztság pedig már századunk elején konfekcióban, cájgruhában kezd járni. Láttuk, hogy a legszegényebbje akárhányszor egyenesen a rongypiac néven is emlegetett zsibpiacon öltözködik fel. Ezzel szemben az alsóvárosi, tápai, tanyai jobbmódú parasztság még néhány évtizedre meghosszabbítja hagyományos viseletének életét. Különösen öregek ragaszkodnak a régebbi, kétségtelenül kényelmetlen, de ünnepélyesebb viseleti formához. A hétköznapló, félünneplő már a pantalló, a cájgruha, az ünneplő azonban még a régi. Az új, kozmopolita jellegű öltözködési konvencióban a hagyományos, régi ruhadarabok közül a kocsinjárás, lóvalbánás, újabban pedig a motorkerékpár terjedése következtében célszerűsége miatt a csizmanadrág elég szívósan tartja magát, de 287
