Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

A szegedi embernép a cipőviseletre a pantalló elterjedésével tér át. Ez nagy általánosságban a századfordulóra tehető. Az első fajta, amelyet átvesz, a cúgoscipő, amely fölhúzási módjával emlékeztet a csizmára. A fűzőscipővel az idősebb nemzedékek máig sem tudnak megbarátkozni. A nó'i cipőviselet már a múlt század utolsó évtizedeiben eléggé változatos, és feltűnő módon alkalmazkodik a polgári világ ízléséhez, divatáramlatokhoz. Cipőt parasztasszony csak akkor húzott és részben húz még ma is, amikor a házból kilép. Otthon a papucs járja. Amelyik lány felemás cipőben jár, annak a kömpöciek szerint féleszű ura lesz. Felsőruha Az alsóruha, fehérruha fölé kerül a fölsőruha. Hosszú időkön át a birka boréból, gyapjából készült hátibűr, suba, szűr és egyéb felsorolandó ruhadarabok oltalmaztak az időjárás viszontagságai, főleg a tél hidege ellen. Olykor azonban a tisztességes ünneplőhöz is hozzátartoztak. Már többször utaltunk azokra a több hullámban jelentkező viseleti változásokra,

67 amelyek a XVIII. században kezdődtek, voltaképpen azonban még napjainkban sem zárultak le egészen, de mindenesetre a viseleti hagyomány fokozatos elhalásához vezetnek. Természetesen a régi és új folyton harcol, keveredik, ötvöződik egymással, sőt tűrni kénytelen a másikat. Bevezetőnkben már röviden utaltunk arra, hogy a felsőruha legjellegzetesebb anyaga a posztó, tápaiasan posztoj. Régebben több fajtája volt ismeretes: selyömposztó (1813), kazánposztó (Tápé). Ez az utolsó másfél század óta mára manufaktúrának, illetőleg a nemzetközi gyáriparnak terméke. Többször hangsúlyoztuk már, hogy a XIX. század folyamán hazánkba is behatoló, népünket is meghódító nyugateurópai polgárviselet a szegedi tájon nagyjából az első világháborúig még többékevésbé alkalmazkodni kénytelen a viseleti konvenciókhoz. Magyaros motívumokat Őrizget, főleg a zsinórdíszítés szívós hagyományait ölti magára, lényeges alkalmazkodásról azonban természetesen már nem lehet szó. Vizsgáljuk meg most a bőrruha, majd a dolmány, illetőleg kabát, ujjas, illetőleg lajbi, végül pedig a nadrág szegedi jellegzetességeit. A szűcsmesterség viseleti alkotásai évszázadokon keresztül hozzátartoztak a szegedi nép Öltözködési hagyományaihoz. Ez magától értetődik, hiszen a pásztorkodó, földmívelő, halászó, fuvarozó, kubikoló népünk kenyerét kint a szabadban kereste, és nemcsak a téli időszak, hanem a nyár hűvös éjszakái ellen is a bőrruha : suba, ködmön, bekecs, melledző jelentette a védelmet. A tanyavilágnak a múlt század folyamán történő egyetemes kibontakozása szintén kedvezett a szűcstől származó viselet megmaradásának. A subaviselet a századfordulón még virágjában volt. Szeged írófiai klasszikus hűséggel jellemzik. Tömörkény szerint

68 •' Részletes elemzésük Kresz M., Magyar parasztviselet (1820—1867). Budapest 1956. •

8 Tömörkény L, Förgeteg János mint közerő 47 ; Az Öreg Reguták egyik karcolata, a Régi Suba arról számol be, hogyan próbálja megszerezni egy öreg tanyai gazda cifra subáját a múzeum számára: „Hát kérdözze már gazduram, hogy miért jöttünk? Jólelkűen felel az öreg: 278