Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

Embereink inkább a keményszárú csizmát kedvelték.

62 A csizma népies megnevezései és funkciói közül a borivó csizsma Tápén a kissé viseltes, de még nem strapára fogott, félünneplő csizmát jelenti. A rövidszárú csizmának kölökcsizsma, félcsizsma a neve. Tömörkénynél magyarázat nélkül eló'fordul a kalapcsizsma, ami azt bizonyítja, hogy valami elavult formáról volt szó, már akkor sem emlékeztek reá világosan. Cserzy Mihály említi

63 az olcsó csizma egyik igen régi fajtáját : „voltak azelőtt a csizmadiaműhelyekben lábnál nagyobb kaptafák, melyeketa bőgőcsizma készítésénél használtak a csizmadiák. A talpa olyan volt mint a teknő. Nem volt ezekhez mérték, minden csizma erre készült. Ha nagyobb volt, mint kellett volna, több vagy kevesebb szalmát tett bele a paraszt és ki volt egyenlítve a fölösleg." A vőlegény csizsma, régiesen jegycsizsma képzetvilágáról a lakodalomnál szólunk. Az asszonycsizsma fehérnép számára készült. A múlt század elején még nagyon viselték. Erró'l az árszabások mellett a szemtanú Dugonics András is beszámol,

64 amikor a kényeskedő' asszonynépre ezt a közmondást közli: fölhúzta a piros csizmát. A jegyzetben hozzáteszi: „az alföldi fiatalasszonyok előtt, de főképpen minden leányok előtt oly nagy böcse a piros csizmának, hogy anélkül ritkát lát az ember. Nem kémélik a nagy sarakban is. Nem nagynak tartják az olyan leányokat, kik fekete csizmával beérik.^ Idéz egy másik példabeszédet is: piros csizma táncba való, sárga csizma sárba való. Ehhez ezt fűzi hozzá: ,,ebbül a közmondásbul is kitetszik, hogy a magyar valóságos atyafia a töröknek. Látjuk a törököknél, hogy még most is legörömestebb viselik a piros csizmát. Szememmel láttam ezt csak Szegeden is, hogy a fiatal lányok a vörös csizmára, cipőre vágynak." A Város folyton polgárosodó női társadalma a múlt század második felében rátér a papucsviseletre, majd a századfordulón a cipőre. Legtovább a tápaiaknál tartotta magát az asszonyszárú csizsma, amelynek az volt a jellegzetessége, hogy szárának felső része elől-hátul kicsúcsosodott, oldalain pedig öble volt. Az első világháború eló'tt szegedi mestereink már csak uradalmi béresasszonyok és óbessenyei bolgár fehérnépek számára dolgoztak. Ez utóbbiak a szegedi magyar viseleti hagyománynak egyébként számos elemét napjainkig őrzik. A bolgár asszonynép a piros és sárga csizmát kereste a szegedi vásárokon.

65 Az olcsóbb asszonycsizmának varnyú volt a szakmai neve. Mindenféle darabbőrökből rótták össze. Mindjárt azt is megemlíthetjük, hogy a gyereklábra szabott csizmácskákat pedig ficsór néven emlegették. Az elviselt csizmát nem hajították el, — írja Tömörkény

66 — ha nem volt már tökéletesen maradandó és szétmenni kívánkozott, akkor is gondoskodott arról, hogy az utókor megemlékezzék róla. Mert akkor a csizma fejéből papucs lett, a szárából meg bőrtarisznya. A puha szárból különben bocskort is szabott magának az ezermester tanyai ember. 62 „A kemény szár hívei azt mondták a puhaszárú csizmáról, hogy azt nem is csizmadiamester csinálta, hanem szabó varrta." Tömörkény I„ A régi viselet. SzN 1914, 334. sz. 68 Cserzy M., Régi világból 136. 64 Dugonics A., Példabeszédek és jeles mondások. II, 7, 67. *

s Óbessenyő Szegedtől délkeletre mintegy 30 km-re eső, de már Romániához tartozó katolikus bolgár falu. Ezek a bolgárok, szegedi népnyelven bogarak, szoros kapcsolatban éltek Szeged városával. Viseletükről Telbizova, Marija Vekova—Telbizov, Narodnata nosija na banatskite balgari. Sofija 1958 (cirill). 46 Tömörkény I., A kraszniki csata 406. 277