Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

Ezeket a papucsremekeket eladólányok, menyecskék hordták. Innen összefoglaló mönyecskepapucs nevük is. Tánchelyen, bálban, lakodalomban ebben szoktak táncolni, és különösképpen a legsebesebb fordulat közben sem esett le a lábukról. Akadtak ugyan aggodalmaskodó fehérnépek, akik cérnával odafűzték a harisnyához. Ez azonban ritkán és titokban történt, mert kinevették volna érte őket. A tápai gyöngyösbokréta, illetőleg manapság a népi tánccsoport notagjai táncoltak s táncolnak ma is így, és kopogós papucsukkal mindig nagy feltűnést keltenek. Tápén az elmúlt évtizedekben általános volt, de még most is előfordul a jegypapucs ajándékozása. A tápai kézfogón a vőlegény a jegygyűrű, a jegybicska, jegypénz mellett jegypapucsot is szokott a menyasszonyának adni. Ennek rendesen fehér a bőre, és fehér bársony vagy selyem a feje. Az esküvő is sokszor ebben történik. A múlt század végén a Városban is így volt. Régimódi asszonynép még manapság is, mielőtt belépne a maga tisztaszobájába vagy vendégségben a máséba, sokszor hagyja kint az ajtó előtt a papucsát, de olykor még a könnyen lehúzható cipőjét is. Többször láttuk azt is, hogy mise idején az áldozó tápai parasztasszonyok is akárhányszor kilépnek a papucsukból és úgy járulnak az oltár elé. Az archaikus ótestamentumi tanács él itt az ösztönökben tovább: vesd le a sarudat, verd le az út porát magadról ! A régebbi állapotokról, elmúlt viseleti formákról szólva a férfiak papucsviseletének egy sajátos módjára kell még itt kitérnünk. Tömörkény írja :

61 „A tanyavilágnak azon a részén, ahol a bácskai bunyevácokkal, rácokkal, határos a nép, amazoknak a divata, ízlése jön át a magyar részre... Térdig érő kék strinflibe, meg fehér strinfli be járnak némely pusztai magyarok, és papucsot viselnek hozzá még télen is." Ezt gyermekkori emlékeink alapján magunk is megerősíthetjük, Alsóvároson is hordták. Ezt a vékonyabb szűrposztóból készült és kezdetleges csizmaként ható botost, fuszeklit azonban inkább csak ház körül, hétköznap viselték, és magyarnadrágra, feszes csizmanadrágra húzták föl, így dugva a durva, nagyméretű, sokszor elhasznált csizmafejből házilag eszkábált fekete bőrpapucsba. A délvidéki németek viszont, pantallónadrág alá húzott rendes fehér pamutharisnyával ünneplő gyanánt viselték, és hosszabb útra, így vásárra, búcsúra is elmentek benne. Itt azonban kissé ellentmondva Tömörkénynek, inkább archaikus népviseleti hagyományról, közös középeurópai örökségről kell beszélnünk, semmint átvételről. Úgy tűnik föl, hogy a szegedi parasztnép állandósult csizmaviselete aligha tekinthet vissza jó másfél századnál régibb múltra. Elterjedése nyilvánvalóan összefügg a szegedi polgárélet állandóan növekvő hatásával, a posztóviselet hódításával, az árutermelő földmívelés kibontakozásával. A csizma, szegediesen és öregesen csizsma kezdetben föltétlenül ünneplő lábbeli volt népünk embereinél, asszonyainál egyaránt. Ilyenkor a legények rozmaringot is dugtak a csizmaszárukba. Állandó, tehát köznapi viselete is elsősorban a fuvarosoknál, hajósoknál, hajóvontatóknál terjedt el. Erre az időjárás mostohasága, a szabadban való élet, a világban való forgolódás kényszerítette Őket. A rendszeres földmívelésre való áttérés és ezzel összefüggően a jövedelem fokozódása lehetővé tette parasztságunk számára is a csizmaviselet egyetemessé válását, amelyhez az öregebb tanyai nemzedékek különben máig hűségesen ragaszkodnak. 41 Tömörkény I., Rónasági csodák 203. 276