Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

Már fejtegettük, hogy a szegedi papucs még a török korból való viseleti hagyomány. Eleinte inkább csak ház körül hordták, a múlt századtól kezdve azonban az asszonynép ünneplő' viseletének is jellegzetes darabjává fejlődik. Az a nagy fordulat, amely a papucsot hosszú évtizedeken át uralkodó szegedi lábbelivé tette, és amelyről a mesterséget jellemezve is szólunk, természetesen gazdag és színes változatokat, hatalmas szakmai fejlődést eredményezett. A papucsviselet a szegedi asszonyvilág körében a múlt század utolsó évtizedeiben és a századforduló táján virágzik leginkább. Ennek gazdasági háttere az árvíz után átmenetileg jelentkező hatalmas anyagi föllendülés, amikor a szegényebb néposztályok, bérmunkások számára is jó keresti lehetó'ségek nyílnak, és így feleségeik, leányaik is választékosabban tudnak öltözni, járni, megjelenni. A szegedi papucs színekben, díszítésekben, formában igazában akkoriban alkalmazkodik viselőjük korához és ízléséhez. Jelentós szakmai újítás a magas, kopogós fasarok, amely a lányok, menyecskék világában válik páratlanul népszerűvé. A hagyományos bor- és a hatásában komor zöldpettyes, fekete bársonyfejet gazdagabb, derűsebb anyagok és színek váltják föl, illetőleg egészítik ki. A szakma valósággal megfiatalodik, és szinte művészetté válik, amely főleg a papucsfej anyagának és díszítésének fölülmúlhatatlan változatosságában nyilvánul meg. Megszületik az ezer árnyalatban tetszelgő, sokszor a selyemkendő, selyemkötő anyagával egyező selyömpapucs, a meleg, színességében is komolykodó bársony papucs, köznapi használatra pedig a szövetpapucs, amelyet főleg férfiak számára sokszor bútorszövetből, plüssbó'l is készítenek. Innen tápaiasan a dívánfejű papucs elnevezés. Ott volt azután a sok színben varrott ebelaszt papucs (everlasting), a legfinomabb, legpuhább anyagból és változatos színekből remekelt bürpapucs. A szövetre, selyemre kívánság esetén még külön virágot, így főleg stilizált búzakalászt, búzavirágot, rózsát szoktak a papucsosnék, továbbá a papucsvaró néven emlegetett ügyeskezű nó'k hímezni. Az ilyen papucsot kivarrott, hímzőtt papucs néven is szokták emlegetni. Századvégi különlegesség volt a pillangós papucs,

60 másként aranypillés papucs, vagyis a csillogó flitterrel díszített selyempapucs. Volt olyan híres lány, menyecske, akin papucsának anyagából pillangós ruha is volt a bálákban, tánchelyeken. Az ilyen fiitteres selyemkelmét egyes boltokban végszámra lehetett kapni, ahova Csehországból jött. A noi bársonypapucsnak régebbi díszes fajtája volt még a gyöngyöspapucs,,Tápé népének ajkán galárizsospapucs, amelyen a papucsvirág színes gyöngyökből volt kirakva. Úgy emlékeznek rá, hogy anyagát a szegedi hajósok, tápai láperesztők valahonnan Törökországból, esetleg csak Zimonyból hozták. Elkészítésére nem minden papucsos mert vállalkozni, ugyanis igen kényes munka volt. 60 Móra F. kevéssé ismert verse a Pillangós papucsok с (SzN 1913, 300. sz.) Pillangós papucsok, legszebbek az egész Szegedi vásárba, Kék bársonyotokkal simuljatok lágyan Két kis fehér lábra. Szelíden vigyétek napos mezejére Rózsás örömöknek, Messze kerüljetek minden olyan tájat, Hol könnyek teremnek. Mikor elviszitek, mint az ólommadár, Lassan tipegjetek, Ha visszahozzátok, mint a sólyommadár, Sebesek legyetek! 18* 275