Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

mesztélláb nemcsak hagyományőrzésből, takarékosságból jáija, hanem elsősorban azért, mert a láb hétköznapokon teljesen elszokott a cipőtől, csizmától, és a szorító érzés miatt szenvedés benne járni. Amikor a fagy márciusban enged, és a napnak már kezd ereje lenni, a gyerekek mindjárt mezítláb szaladoznak. A mezítlábaskodás mégis Szent György napja után válik általánossá. Eleinte még a hűvös reggeleken, hideg harmatban felhúzzák a lábbelit, de alig várják, hogy levessék. így jáinak egész nyáron, sőt tovább Szent Mihályig, gyerekek még októberben is. Nyáridőben egyes munkálatokhoz lábbelit, leginkább papucsot, bocskort kell húzni. így a permetezéshez, továbbá herekaszáláshoz és összegyűjtéséhez, szénáskocsi megrakásához a sok gilicetüsök, egyszerűbben gilice (Ononis spinosa) miatt. Sajátos módon aratás idején, amikor a tarló különösen fölsértheti a lábat, legtöbbször mezítláb dolgoznak. A tarlóban, kotús, királydinnyés, tanyaiasan vérdinynyás (Tribulus terrestris) fűben, nádkotú között, forró homokban járni külön tudomány. Van, aki állandóan húzza rajta a lábát, így azonban nagyon késedelmes, háládatlan a menés. Akinek sietős az útja, az mintegy 45° szögben dugja bele a lába ujját a homokba, tarlóba, így nem vérzik ki a bőr. Forró homokban ugyanúgy kell járni, mert gyorsabban talál hűvös homokra a láb. Délidőben azonban még edzett talpnak is kibírhatatlan a forróság. Útközben fűre, gazra, növény árnyékába kell lépni, mert itt nem süt annyira. A talp természetesen meg is kérgesedik, és kisebb sérüléseknek már oda sem néz. Amikor a feketeföldön, síkos úton, sárban kell mezítláb menni, akkor a tápai szólás szerint valamelyik gyalogjáró rendelkezik: tarts vaskörmöt! Ez annyit jelent, hogy a lábujjakat be kell görbíteni, mert így kapaszkodni lehet velük. Őszre fordulván az idő, a reggelek már hűvösek, a hideg dér csípi a lábat. A pásztorgyerekek, de felnőttek is lábbelit húznak. Amikor azonban az idő kissé fölmelegedik, a szép őszi napsütésben mindjárt mezítláb kívánkoznak járni. A jószágot őrző mezítlábas gyerekek, köztük jómódú gazdafiak is, úgy szoktak elgémberedettségükön segíteni, hogy beleállanak a friss marhaganéba, marhahúgyba. Az előbbinek tovább érezni a melegét. Sokszor árvagané, másként marhalepény, tótkalap néven is emlegetett, laposra száradt marhaganét is össze szoktak hordani, mint a hajdani pásztoremberek. Meggyújtották : a tüzénél melegedtek, sot kukoricát, hajaskrumplit is sütöttek benne. A szagával nem sokat törődtek. Természetes, hogy a felnőtt tanyai ember csak a ház körül, munka közben jár mezítláb. Ha ki kell a tanyából mozdulni, lábbelit visznek magukkal, és akkor húzzák föl, amikor idegen emberek közé kerülnek. Eleinte papucsban jártak a tanyaiak, alsóvárosiak, tápaiak a városi piacra. Ez kényelmes volt, mert a láb szellőzhetett, nem szorult meg. A polgárosodással azonban a csizma, illetőleg a cipő is kötelező viseleti konvencióvá lett. Erre azért is szükség volt, mert a tanyai ember, aki a tarlón, forró homokon tökéletes biztonsággal tud mozogni, bent a városi kövezeten állandóan leütötte a lábát. Ha gyalog ment a Városra, akkor a cipőt, lábbelit a vállára vetette és csak a szélső házaknál húzta föl. Kocsin járva, már otthon felhúzza ugyan a lábbelit, de alig várja, hogy hazatérőben a Városból kiérve, azonnal lehúzza. Ha idegen, azaz nem fajtájabeli útitárs is akad, akkor hősiesen a lábán hagyja. Nem akarja, hogy lesajnálják, koldusnak nézzék. Külön kell arról is szólanunk, hogy nyáridőben, ünnepi alkalommal: misére, bálba, lakodalomra menet a gyalogos nagylányok, menyecskék a harisnyájukat, papucsukat, későbbi évtizedekben cipőjüket a kezükben vitték. Hallgassuk meg 271