Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

Az üng, embörüng néven emlegetett férfiing szabása valamikor igen egyszerű volt. ,,Az ingek begombolása — írja Kovács János

33 — mind a kézelőnél, mind a nyaknál csak a legutóbbi néhány évtizednek hódítása, mivel azelőtt a nyaknál és az ujjaknál az ing mindig vékony fehér pertlivel köttetett csak össze, amint az idősebb férfiaknál elvétve még most is látható." Erre idős tápaiak is máig emlékeznek. Az ünneplő ingeket a mellen díszül ráncolva varrták. Tápai szóhasználatban visszagyürős a kétszeresen hajtott kézelő. Régi, múlt század elejéről való följegyzések szerint a szegedi férfinép is viselte valamikor a szilajpásztorok jellegzetes rövid ingét. Nem tudjuk már, hogy milyen lehetett a töröküng, de nyilván török viseleti hagyományként ismerték. 1737. Az kecskeméti vásárul hozót két török üngöket. Nem tudjuk már azt sem, hogy milyen volt a polgárüng. Emlékezetét egy ballada őrizte meg : Ott fekszik mán Ürmös Sándor möghalva. Nem lebög mán polgár inge-gatyája, Nem csörög a réz sarkantyús csizmája.

34 A bornyúszájjú üng, másként lobogós ujjú üng olyan ing, amelynek nincsen kézelője, kirojtozott ujja szabadon lebeg. Egy 1834-bol való Csongrád megyei Rendszabás szerint tilos „a ruházatban való bujálkodás, nevezetesen a földig nyúló ingujj". A borjúszájú inget főleg a karikásostort forgató pásztorok, betyárok viselték, a múlt század hetvenes éveiben azonban Tápén is hordták. Korunkban már kosztümszerű, álnépies viselet, amelyet népünnepélyekre sokszor a színház kelléktárából szoktak kikölcsönözni. A vőlegényüng, esküdőüng bemutatására a lakodalomnál kerül sor. A szegedi férfinép ünneplője a hófehér ing, amelyhez nem szokott nyakkendőt kötni. A régi polgárviselethez azonban hozzátartozott a rojtos szélű nyakravaló, amely természetesen a szegényebb osztályokhoz is eltalált, ahol nyilván a Kossuthkultusz is ihlette. Tömörkény tréfásan írt róla :

35 „...a nyolc rőf fekete selyemszalag egyik végét reggelenként az ajtókilincshez kötik, a másik végét a nyakukhoz illesztik, és így kellő megfontolással beleforognak a nyakravalóba." Volt természetesen egyszerűbb, használatból kikopott női selyemkendőből való fajtája is. Ferenczi János jegyezte föl azt a hiedelmet, hogy a Szent György napja előtt fogott és nyakravalóba tett fehér pille szerencsét hoz annak, aki viseli. Az újabb, úri eredetű nyakkendő csak a fiatalabb nemzedékek körében általános. Az ingnek anyaga szerint idősebbek előtt ismeretes fajtái a vászonyüng, festöüng, gyócsüng, selyömüng. Az ing kiszabott részei közül a toldalékot, az eresztéket a tápaiak pálha néven emlegetik: a négyszögletes nagypálha a hónalj alatt van, a hosszúkás kispálha pedig a vállnak a nyak felé eso részébe van beleeresztve. Az inghez néhány szólás is fűződik. Az üngödnek se higgy: légy óvatos. Se üngöm, s'é gallérom: semmi közöm hozzá. Az emberinghez fűződő jellegzetes régi, Kálmány Lajostól megörökített szó'regi hagyomány volt, hogy valamikor két karácsony között fontak cérnát és belevarrták az ingbe. Aki ilyen inget viselt, nem marta meg a veszett kutya.

36 Akinek először varr33 Kovács 210. 34 Kálmány I, 11. 35 Tömörkény I., Egyszerű emberek 165. 36 EA. 2817. 266