Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

A fehérneműt : alsóruhát, lepedó't, ágyhuzatot, abroszt, szakajtóruhát valamikor a ruháskosár néven emlegetett hosszúkás, hántolt héjú nagy kosárban, tulipántosládában, sublótfiában tartották. A felsőruha helye főleg egerek ellen a ruharúd, ruhatartórúd volt : a szoba vagy kamra mennyezetéró'l lelógó vízszintes rúd, amelyre valamikor, a tanyán itt-ott még századunk közepén is ruhaneműt akasztottak. Az egészet azután lepedó'vel terítették le. Manapság általános a szekrénybe rakodás, bár a sublótot főleg fehérnemű számára, még sok helyen megbecsülik. Alsóruházat Az alsóruha néven emlegetett fehérnemű részei, illetőleg hagyományos megnevezései a férfiaknál az üng, gatya, fehérnépnél az üng, pöndöl, a gyermekeknél a hosszúüng, másként pöndöl. A kenderés len szegedi termeléséről, illetőleg vászonszövésről legelőször a dorozsmai birtokpör (1721) tanúvallomásaiban olvashatunk: Dékány István hallotta szegedi Puskás Gergely nevezetű embertől, hogy azon szegedi ember anyjának vagyon még oly vászna, akit még midőn Dorosmán régenten laktak volna, az ő anyja szőtt.

31 A len- és kendertermesztés mintegy a múlt század derekáig, a tanyákon, Tápén még pár évtizeddel később is hozzátartozott a családi önellátás világához. A lepedő, dunna- és párnahéj háziszövésű volt, de a fehérneműnek valót már inkább gyolcsosoktól vásárolták.

32 Erről máshol még bővebben szólunk. Párhuzamosan már a XVIII. századból vannak adataink a szepességi, jelesül lőcsei vászon szegedi népszerűségére. A gyócsostótok állandóan megjelennek a szegedi vásárokon. Ezek sokszor már nem a Felvidékről, hanem Békéscsaba, Tótkomlós tájékáról jöttek, ahol eredeti szülőföldjük szövo-fonó hagyományaihoz még a századfordulón is ragaszkodtak. Tömörkény dicséri a finom, lenge rácvászon minőségét is, amelyet szerb asszonyok szőttek és árultak a szegedi vásárokon. Nem lehetetlen, hogy itt még a rác bujavászon, török eredetű szakmai hagyományairól is szó van. Ennek emlékezetét egyébként az 1813. évi Árszabás takács rovata is megőrizte. Régi forrásaink emlegetnek szadi és, leblem nevezetű vászonfajtát is. Egy 1792. évből való végrendeletben olvassuk: 17 sing Sima vászony két darabba, Szadi nevezetű. Ugyanott: 6 2/3 röff Szalvétának való vászony, Leblem nevezető. A nyomtatott vászon (1774) nyilván mintás festőanyagot akar jelenteni. Öregek ajkán él még a muszkavászon emlékezete is, de a névnél többet már nem tudtak róla mondani. Van természetesen kendörvászon és lenvászon. A finom fehér vásznat Szegeden is emlegetik gyócs, patyolat, a pamutvásznat pedig sifon néven. Különleges külföldi fajta volt a tilorvászon és rumburger, azaz Tirolból, illetőleg Rumburg városából szállított vászon. Tréfás szólás, ha a fehérnép szoknyája túlságosan a testéhez tapad: beszítta a takács a vásznat. A fehérneműt régebben a váró néven dolgozó ügyeskezű, de nem főfoglalkozású asszony varrta meg. Jegyezzük itt meg, hogy viselt ruhát csak levetve szabad varrni,, javítani, tehát nem a viselőjén. A régiek szerint ünnepeken, Luca napján még ezt sem. 31 Reizner IV, 344. *

2 A múlt század elején az Alföldön már nem az asszonyok, hanem a takácsok szőtték a vásznat. A kendert és lent a paraszti gazdaságok még termelték, de a szükségleteket már nem elégítették ki. Kresz M. 26. 265