Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

őrlendo gabonát a fölül elhelyezett négyszögletes fatölcséren öntötték a kőbe. A tölcsérnek gar agy, nagy gar agy volt a neve. A fölöntött gabona innen a ládaszerű kisgaragy, régies nevén csüllögő torkába került. A kisgarat a ko számára a kellő adagolást végezte és ezzel az egyenletes lefolyást biztosította. A nagygaragy mozdulatlan, viszont a kisgarat természetszerűleg folyton mozgott. Az őrlemény az alsóko nyílásából a sipóka néven emlegetett csatornán jutott a lisztesládába. A két ko távolsága a kéreg oldalánál elhelyezett szállítóvas segítségével szabályozható, amely egy vízszintes, szállítóhíd néven emlegetett fagerendát hozott mozgásba. Ez a kűszállítás. A gerenda közepén elhelyezett vastányér szakmai nyelvén sörpenyő, másként rabica tartotta a felsőkövet emelő korongvasat. Magas kűállás, vagyis a két ko közötti nagy hézag mellett történt a parasztlüszt őrlése. Ilyenkor azt modták, hogy parasztra őrnek, vagyis nem őrlik külön a korpát a liszttől. Aparasztorés terméke a bodorkorpa néven emlegetett héj, amelyet a gazdaszszony odahaza szitált ki. A finomabb liszt őrléséhez alacsony kőállás és többszöri felöntésre volt szükség. A kő kívánt állásra való beigazítására azt mondták, hogy befogják a küvet. Szatymazon még megvolt a szitaláda, cilinderszita, hasábszita neveken emlegetett hatszögletű ládába szerelt szitarendszer, amely a nyolcvanas években kezdett terjedni. A szitaláda oldalán a szerkezet meghajtására szolgáló szitakerék, amelyet szíj segítségével a korongvas hozott mozgásba. A megőrölt gabona a sípókából ide, a szitaládába folyt bele. Itt a sziták külön rázták a lisztet és korpát egymástól és most külön a lüsztössípóka, illetőleg darássípóka, darasípóka csatornáin folytak le a lisztládába, illetőleg daraládába. A szélmalom legfontosabb külső alkatrésze a vitolla, amely a szelestengely kinyúló végére volt merőlegesen szerelve. Legáltalánosabb a négyvitollás malom, de régebben volt hatvitollás malom is. A vitorla fargerendájának vitollaszár a neve, amelynek egyik oldalához a vitollavászon néven emlegetett vászonnal borított, négyzetbe szögelt lécekből álló vitollaszárny, a másikhoz deszkalap a vitolladëszka volt szerelve. A vászon két széle hosszában korcba volt varrva, amelybe erosítékül kötelet húztak bele. A vásznat a köteleknél fogva akasztották a vitorlaszáron megfelelő távolságban készített több kallantyúba. Annak a deszkarésznek, amely állandóan a vitorlaszáron maradt, széldeszka, annak pedig, amely a széljárás szerint föltehető, levehető, csikódeszka volt a neve. A vitorlákat a szelestengelynek körösztág néven emlegetett, külloszerűen elhelyezett 2—3 gerendájához, amelynek tehát 4—6 vége volt, négyszögletes vaspánt, a cukk, cukkvas, cukkpánt erősítette hozzá. Említsük még meg, hogy a hatvitorlás malmon régebben vékony deszkák is helyettesíthették a vitorlavásznakat. Már most a szélmalom vitorláit háromágú fenyorúd, a fordítófenyő, fordítórúd segítségével fordította a molnár a széljárásnak megfelelő irányba. Két szélső ágának szárnyafa volt a neve. A művelet megkönnyítésére a kétkerekű, hengeres fordítókocsi, gugorakocsi szolgált, amelynek farát a szélmalom körül földbevert és fordítókaró, gugorakaró néven emlegetett számos eró's cövek egyikéhez akasztották, hogy ne mozogjon. A rögzítéshez való a fordítólánc. Olykor szükséges volt a viharlánc is, amely viharban a vitorlát, esetleg a szeleskereket kötötte le. A szélmolnár a szélnek több fajtáját különböztette meg. Az ájer, Felsőtanyán zajer hajnalban támadó könnyű szél. A bokrosszél egyenetlenül, szakaszonként fúj. A farkasfelhő veszélyes, pusztító szelet hoz. Az eró's buti szelek olykor veszendőbe mentek, mert tavaszra már megfogyatkozott az őrölni való. A szelet elereszteni, azaz föl nem használni nagy könnyelműség lett volna, azért még éjszakának évadján is megindultak. Nem volt ünnep. Csak karácsony, húsvét, pünkösd napján állott a vitorla. Nem Őröltek még nagypéntek és úrnapja délelőttjén, jámborabb szélmolná216