Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

likasát, krumplistarhonyát nem kanállal, még kevésbé villával eszik, hanem egy darab kenyeret bicskahegyre szúrnak és ezzel mártanak, vesznek föl igen ügyesen az ételből. Szalonnát, hideg húst, kolbászt kenyérrel, hagymával, zöldpaprikával a balkézbe fogva, jobb kézben a bicskával szokás enni. Az éles késnek a néphit bajelhárító erőt tulajdonít. így viharban a nagykést dobják ki az udvarra. Kálmány adata szerint

147 a keletkező támadásra, azaz kelevényre hideg kést tesznek. Olykor meg is keresztezik vele, hogy elmúljék. Alsótanyán a váratlan ütés nyomán keletkezett daganatokat hasonlóan próbálják orvosolni. A Boldogasszony ágya néven is emlegetett gyerekágyba kést rejtenek, hogy a rosszat elriassza. Ezt olykor a gyerekágyas feje alá teszik, ha az asszony lelépett az ágyról a földre maga mellé kellett szúrnia, hogy a gonoszok ne bántsák.

148 A kés azonban bajt is okozhat. így nem szabad élével fölfelé állítani, mert az ördög ráülhet. E tápai hiedelemmel szemben Tömörkény úgy tudja,

149 hogy „a bicskát azért nem szabad az asztalon élével fölfelé állani hagyni, hogy a járókelő angyalok meg ne vágják benne a lábukat". Tejbe nem jó késsel aprítani a kenyeret, mert a szegedi tájon általános hiedelem szerint a tehén togye kirepedezik és véres tej jön belőle. Akinak kést ajándékozunk, annak Kálmány tudomása szerint is

150 elveszítjük a szeretetét. Ennek megelőzésére átnyújtáskor egy kissé meg szokás szúrni a késheggyel a megajándékozott kezefejét. A verbicaiak szerint Szent Iván napja előtt nem jó a gyümölcsöt késsel vágni, mert akkor abban az esztendőben sok jégeső lesz, meg nyila, azaz villámcsapás. A jegybicska, jegykés jellemzésére, a hozzáfűződő hiedelmekre a lakodalomnál kerül sor. A kés szólásainkban is él. Akinek nem sikerül, amit akart, annak beletörött a kése, beletörött a bicskája. Mások vendégszeretetéről így szokás hálásan megemlékezni : sokszor mögtürültem náluk a bicskámat, azaz náluk vendégeskedtem. Ez a szólás fordítva is használatos: sokszor mögtörülte nálunk a bicskáját, ő meg hálátlansággal fizetett. Az életlen késre mondják : ennek a késnek is Bécsben borotfa vót az öregapja. Az életlen késnek egyébként békanyúzó a tréfás neve. Az ittas, részeg ember csuklik, mint a bugylibicska. Említettük, hogy a villa, szegediesen vëlla népünk étkezési kultúrájában lassan terjed. Találóan írja Tömörkény egy tanyai disznótori vendégséget jellemezve:

151 „ami villa van a háznál, mind a tányérok mellé tették. Akinek nem jutott, annak ott van a háztető. A háztetőből kihúzott nádszálból könnyen farag villát az, akinek bicskája van. Olyan tökéletlen ember pedig nincsen, akinek bicskája ne volna." Tápén csakugyan nádvillával ették valamikor a száraztésztát. A nádvella, nádkés egyébként a régi lakodalmakban is szerephez jutott. Polgárosuló parasztságunk körében természetesen már az ekcájg, vagyis evőeszközkészlet is terjedni kezd. Ünnepi alkalommal olykor már nem sajnálják használni sem. A polgári készlethez tartozó, onnan leszivárgó, jellegzetes: nem keskenyedő pengéjű, lekerekített végű kést az alsóvárosi nép barátkés névvel illeti. A szó nyilván az alsóvárosi barátklastrom művelődési hatására mutat. Népünk idősebbje egyébként nem szeret vele enni, mert sem hegye, sem pedig jó éle. Akárhányszor félre is teszik és a zsebből előkerül a bicska. Természetesen a sótartó is ott van az asztalon. Századunkban már a polgárias, porcelán forma járja: üregeiben a só, paprika, fogpiszkáló. A sótartó azonban Tö147 Szeged népe II, 218. 148 EA2816. Kálmány. 149 Napos tájak. V. 6. 150 Kálmány 1, 115. 151 Homokos világ. 9. 13 A Móra Ferenc Múzeum Évk. 77. II. 193