Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

mörkény följegyzése szerint régebben kos szarvából is készült. Faragnak seggönülő, azaz laposfenekű kábákból is. Egy darab fából kifaragott, rátehetó' födéllel ellátott, tarisznyába való fajtája is van. Régebben szegedi pásztorok is faragták, de nem karcolták, nem díszítették. Ha a nagylány eltöri a sótartót, akkor a gyeviek szerint hét esztendeig nem megy férjhez. Ha a lakodalomban dől fel, szerencsétlen házasságot jelent.

152 Odakerül még idejében az asztalra a vízzel telt kandzsó, esetleg nagyobb, literes füles pohár. Közösen ebből iszik az egész család. Karácsony és vízkereszt között piros almát tesznek bele. Mint mondottuk, régebben a tanyán, de olykor még manapság is abból a tálból, bográcsból esznek, amelyikben az étel megfőtt. Természetesen egyidejűleg már a múlt században is használatos a tányér, tál is. A tányér legősibb, egyszerűbb, de díszesebb formájában cserépből volt. Tanyai öregek emlékeznek afatányér használatára is. Utal rá Kovács János is.

153 A fazekas kezéből kikerülő cseréptányér után a századforduló táján megjelenik népünknél a gyári porcolántányér és főleg gyermekek számára a zománcozott vastányér is. A leves, főzelék, paprikáshús, száraztészta, kása tálban kerül az asztalra. A cseréptál helyére azonban itt is a porcolántál, illetőleg bátoktál lépett. Említsük meg a tányérhoz kapcsolódó szólásokat. Úgy nézőm ki a nagy tálbú: úgy gondolom, az a véleményem. Az adósság mindönnap 'égy tálbul öszik az embörrel: szüntelen gond a tartozás. Nem jó az úrral 'égy tálbú cseresznyézni: nem jó az úrfélével bizalmas lábon élni, mert baj lesz belőle. Néha még hozzáteszik : mert meglűn a magjával. Az edények különböző fajtáiról, méreteiről egyébként a fazekasságnál szólunk bővebben. Valamikor külön tál, fazék volt a zsíros, nagyböjtben az olajos ételek számára. * Ha a tanyai gazdasszony megfőzi az ebédet, akkor a távolabb dolgozóknak úgy ad jelet, hogy egy hosszú rúdon rossz ruhadarabot támaszt a ház végéhez. A fehér falon a láz néven is emlegetett alkalmatosság nagyon feltűnő. Olykor a kútgémre köt szalmacsóvát jeladásul, vagy egyszerűen fölengedi a kútgémet. Ezt természetesen előre megbeszélik. A beérkező családtagok, napszámosok előbb kezüket, lábukat megmossák az itató vályúnál. Forró nyárban meg sem törlik. Kint a mezőn a köcsögből egymás kezére csurgatott, öntött vízzel legalább a kezet meg kell mosni. Azért is, hogy tiszta legyen, főleg azonban hogy a kenyérhez méltóképpen hozzá lehessen nyúlni. Az ebéd ünnepélyes, régies alakban délebéd hagyományőrző családoknál, főleg ha a családtagok még egymás közelében, azonos munkaközösségben élnek és dolgoznak, közvetlenül a déli harangszó után kezdődik. Ezért mondják tréfásan, amikor a harang megszólal: húzik mán a levesmarsot! Iparkodik is mindenki idejében haza. A pontosság ilyen családokban tisztelet dolga is egyúttal. Rendesen a gazda, családfő ül először az asztalhoz, csak utána telepedhetnek le a többiek. Valamikor a gazda mellett foglaltak helyet mindazok, akik már emberszámba mentek, azaz felnőtt férfiak munkáját végzik, tehát a legény- és a még egykenyéren levő emberfiák. Ott volt a helyük — ha koruknál fogva már megillette őket — az ellátással szegődött béreseknek, napszámosoknak is. Asztalhoz ültek természetesen a család idősebb asszonytagjai, különösen ha már gyermeket szültek. 158 Kovács 375. 153 Kovács 196. 194