Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

Emberi erővel történt a vontatás más módja, a kukázás. Erre akkor került sor, amikor a Tisza elöntötte a ficsorjárás néven már emlegetett hajóvontató utat. Ilyenkor Összekötözték a hajón található köteleket, végére vasmacskát erősítettek, és ladikon föleveztek velük olyan távolságra, ameddig a kötél elért. A macskát parthoz közel eső részen kivetették. A köteleket visszavitték a hajóra, átvetették az őrfán, és magukat fogták be. Rákapcsolták hámjukat, majd a kukajárón az előrehaladás irányával hátvást lépegetve, mintegy kinyomták maguk alól a hajót. A kukajáró végére érve, a hámot kiakasztották a húzókötélből és ismét az őrfa mellett fogtak rá. így a hajó lassan felhaladt az előre kivetett vasmacskáig. A kukázáshoz külön embereket kellett fogadni, mert a hajó népe ezt a nehéz munkát nem tudta volna egymagában elvégezni. A régi fahajó vízfolyás ellen való vontatásának sajátos eszköze volt a gugora, alakváltozatai szerint kukora, gugara, kóbora, cigány tekerő, száraztekerő, szárazgugora (csak parton használatos), újabb tápai ganspil, gaspir (komphúzásnál), amelyet a tápai kompközlekedésnél szinte napjainkig használtak. Nátly József így határozza meg: „gugora, vagy kukora (axis in peritrochio verticalis). Gugorával tekerik vízből a malmot, hajót, sat. Ugyanazzal toronyba a harangokat. Kétféle: fennálló és fekvő... Voltaképpen hengercsiga, amelynek segítségével közelebb húzzák a kompot, hajót a parthoz." Másik, máig emlegetett és sokáig használatos fajtája volt a járgány, amely Nátly szerint ,,azon fekvő gugora, mellyel a hajókról vetett matska föltekertetik." A járgány Kovács János tanúsága szerint

24 a hajóorr és a tetőzet közötti részen foglalt helyet és a vasmacska hátsó végét tartó kötél volt ráerősítve. ,,Gyakran — mondja — e járgánnyal hajtatik a hajó az ide-oda való kikötésnél följebb vagy lejebb." A gugorának régebbi fajtája a dobosgugora. Függőleges, földbe erősített tengelyének gugoraoszlop a neve. Ennek dob néven emlegetett, csőre emlékeztető facsigájára csavarodott a kötél. Mozgatására olykor a gugorarúd, hajtórúd is szolgál. Miután kint a szárazon verik a földbe, száraztekerő, szárazgugora néven is emlegették. A gugorázásra csak ott került sor, ahol a fahajót nem lehetett lóval vontatni. Nem volt a parton olyan alkalmas hely, ahol húzhattak volna. „Például — írja Tömörkény

25 — a part mocsaras vagy agyagos, vagy meredek. Máshol ismét szirtes. Más esetben van néhol olyan ereje a víznek, hogy az árral semmi módon sem bírnak. Ismét más eset, hogy oly messze van a part attól a mély víztől, ahol a hajót a kormányos eresztheti, hogy a távolságot nem futja a vontatókötél... Szükséges ilyenkor csolnakkal előmenni a hajó orrához. Onnan a nagy láncos vasmacskát a csolnakba eresztik, amely nehéz súlyától csaknem fölbillen. Ezután azt vinni előre, jó előre, ameddig a kötél engedi. Akkor nekiáll mind és kilökik a ladikból. Lezuhan a vízbe a macska, az emberek pedig mennek vissza a hajóra a kötéllel, hogy megkezdjék a gugorázást. Minden hajó orrában, mindjárt a bőgő mögött áll egy deréknyi vastag, derékig érő oszlop,... Ez a gugora. A fejin egy rúd jár keresztül. Hogy a macskától hozott kötél végét ráköttötték a gugorára, keresztül dugják rajta a rudat, s mindenki belekapaszkodik. Hajtják. Lassan, csikorogva forog a gugora, s amint tekerődzik rá a kötél, halad előre a hajó. ... Magamagát hajtja így föl a hajó egész odáig, ahol a macska el van vetve. De itt megint nincsen pihenés. Megint ladikba kell ugrani, hogy hasonló módon, miként az előbb, vigyék előre a másik vasmacskát. El is viszik, levetik, és visszahozván a kötelét, most az kerül a gugorára." Hajósaink messze vizeket megjártak. A Tiszán Szegedtől Szolnokig és amikor a vízállás megengedte, Tokajig, a Maroson Nagylakig, néha Aradig, a Körösön Gyomáig hajóztak. A gabonaszállítást a Tiszán, Dunán, Száván át Sziszekig, Károlyvárosig, a Dunán Pest, Győr, néha Bécs, sőt Regensburg városáig bonyolították le. Ellenkező 24 Kovács 258. 25 Vízenjárók 36; Ért. 1906, 197. 18