Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

„A várost a Tisza folyó vize látja el ivóvízzel. Tökéletlenül szűrik és kis bódékban árulják az utcákon egy krajcárért korsóként. Ugyanennyi az ára az ökör vagy ló itatásának is. Amikor megérkeztem Szegedre és megszállottam az egyik fogadóban, a kapott ivóvíznek sötét, zavaros színe volt. A kávéházakban is ilyent szolgáltak föl. Nem lennénk igazságtalanok, ha azt mondanánk, hogy feloldott sár volt az egész. Ennek ellenére nem látszik egészségtelennek. Inkább a színe kifogásolható, mint az íze. Azt mondják, amikor magas a vízállás és a folyó kiárad, a víz elemzésénél 10% földet találtak. Amikor panaszkodtam, a pincér szakmájának szokásához híven ezt válaszolta: ez a víz túlságosan zsíros, semhogy meg tudna tisztulni, bár kétszer szűrik. Először a városi szűrőben, majd a maguk házi szűrőjében. Ez kétségtelen szakmai hazugság volt, mert később magánházaknál egészen tiszta, sőt kristálytiszta folyóvizet ittam... Azok, akik a Tisza vizét isszák, különösen a derék szegediek, nagyon büszkék italukra és váltig bizonygatják az idegen előtt, hogy az nemcsak a szokásos kútvizeket múlja fölül, hanem a Duna vizét is. Először — Shakespeare Hamletjének szavaival be kell vallanom:— „ízetlen, áporodott és egészségtelen" volt, de néhány napos fogyasztás után megbarátkoztam vele. Most sajnálkozva gondolok vissza azokra a tiszta kortyokra, melyeket belőle ittam, összehasonlítva a hegyi források kemény és emészthetetlen vizével." Az említett tiszakút azonban nem vált be, mert a közelében levó' hatalmas gőzmalom szennyvize ezt az ivóvizet fertőzötté tette. Átszűréséró'l önéletrajzában Schütz Antal (1880—1953), a híres piarista professzor színes szavakkal emlékezik meg, felelevenítve kredenciális, azaz „felszolgáló diák"-ként töltött éveit a szegedi piaristák rendházában, ahol munkája fejében ingyen lakhatott és tanulhatott.

122 „Volt még egy dolgom — írja —•.. .Lent a szuterénben, sötét kis helyiségben állott hat kővödör. Nem volt ugyan semmi közük a kánai csodához, hanem igenis egy szegedi csodabogárhoz. Azok ugyanis porózus homokkőből faragott, jó vastagfalú, fordított méhkasalakú edények voltak, kétoldalt álló faállványra úgy fölfüggesztve, két fülükkel, hogy csúcsuk lefelé lógott, egészen közel a földhöz. Nekem már most az volt a dolgom, hogy minden reggel a csapról telehordtam tiszakúti vízzel a hat kőedényt. A víz a következő 24 óra alatt kicsurgott a porózus mészkő csúcsán, bele egy, a csúcs alá helyezett közönséges korsóba. Ez a víz egészen tiszta és jóliható volt, míg a csapból folyó tiszavíz az akkori városképet jellemző, majd minden utcasarkon álló tiszakutak szűrőmunkája ellenére is, sokat megőrzött eredeti szőkeségéből. Ez abból is kitűnt, hogy mikor szombat délután üresre merítettem a kőedényeket, — ez is hozzátartozott a munushoz, azaz munkához — sűrű, rendkívül finom iszap rakódott le az edények falán, és főként a csúcsán. Ezt is el kellett távolítani és cirokköteggel jól ki kellett súrolnom a köveket. Különben a következő héten nem teljesítették föladatukat. Ez a súrolás volt a legnehezebb munka, különösen télen." Az egyszerűbb nép nem szűrte át a tiszavizet, csak a módosabbja. A tiszavíz átszűrésére még manapság is minden uszályon megtalálható a szükség esetén használt csöpögőkű: mintegy 60 cm magas, 48 cm külső és 25 cm belső átmérőjű, tehát jó 10 cm falvastagságú mészkőedény, amely a tiszavíz átszűrésére szolgál. Az edény régimódi mosdóállványra emlékeztető, csöpögőszekrény néven emlegetett faládába illeszkedik bele. A szekrény alján levő vödörbe csöpög az átszűrődött, tiszta víz. A hajósok a követ havonként paskétázzák, kaskétázzák, vagyis a belső falára tapadó üledéket a mintegy 48 cm hosszú, egyik végén ásószerűen kiöblösödo kaskétázóvas segítségével kikaparják, forró vízzel átmossák, évenként pedig az egész követ szintén forró vízben kifőzik*.

123 A tiszavíz használata a Város újjáépülése, modern fejlődése során korszerűtlenné vált. A vízellátásról artézi kutak, öregek ajkán ártéri kutak gondoskodnak. Az elsőt a nagyhírű Zsigmondy Béla fúratta a mai Kálvin téren (1887). Ennek öregek ajkán máig Nagyártézikút а neve. Az Annakút elnevezés újabb eredetű. Egy Friedmann nevezetű vállalkozó a Nagyártézikút vizét hordatta szerte a Városban szét a szamarosokkal, tehát a régi hagyomány egyideig még Szeged új korsza122 Schütz A., Életem. Bp. 1943, 110. 123 Tóth Béla baráti szívességéből. 180