Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

fizetett nekik. A bér elosztása a cimborák között mindig a lovak száma szerint történt. Szírb vontatóink öltözete házilag szőtt daróckabát és darócnadrág volt. Hideg időben bekecset, melledzőt is viseltek. A lábukon bocskor volt. Nyári öltözetük: ing, gatya, festőkötő, szalmakalap, bocskor. Vontatóink olykor nagy utakat is megtettek, erről azonban a hajósok életénél esik szó. A gabonáshajó mellett szerbjeink vontattak homokoshajót, kofahajót, kotróhajót, a Tiszán leúsztatott és a Maroson Makóra irányított tutajt, sleppet, helyi forgalomban pedig tiszai fürdőket, regattaházakat is. Ha vontatás nem akadt, akkor alkalmi kocsisként iparosok portékáival vásárokra mentek. Máshol még beszélünk erről is. * Az emberrel való kötelező hajóvontatás 1777-ben lépett életbe, mint a szabadságvesztéssel járó büntetés súlyosbítására szolgáló közmunka legszigorúbb fajtája. II. József a törvényt tovább fejlesztette, mert 1783-ban beutazván Magyarországot, látta, hogy a vízi szállítás különösen ár ellenében mekkora küszködéssel jár. Ezért még ebben az esztendőben elrendelte, hogy a hajók vontatására rabok alkalmazandók, és Szegeden, Zimonyban, Bródban, Gradiskán és Sziszeken 50—50 rab számára tömlöcökről kell gondoskodni. Őrzésüket a határőrvidéki ezredekre bízta. József a halálbüntetést is eltörölte, és helyette elrettentésül az életfogytig elítélt raboknak hajóvontatásra alkalmazását rendelte el. A szegedi fenyítőház 1831-ig állott fönn. E lajmás néven emlegetett rabok itt Szegeden rendesen sóhajókat vontattak. Emellett hámban a hátukra vetve cipelték föl-le a meredek parton a nehéz sókockákat. Életüknek hiteles szemléleten alapuló, irodalmi igényű leírását olvashatjuk egy szegedi írónak, Somogyi Elek (1742—1805) minoritának verses művében: Oh, melly nyomorultak! kiknek nyakán s lábán Tsörög a kemény lántz nagy vas karikában, Borotválva fejek vannak nagy munkában, Mellyére reszket testek, az Hajó-húzásban. A Tisza vizébe nyakig is bé-mennek, Kik húzásban restek, páltzákkal veretnek, Halálnál is sokkal keservessebb éltek, Nagy vakság dolgotok, kik ettül nem féltek.

21 A lajmás szó eredete, etimológiája egyelőre ismeretlen. Megemlítjük még, hogy a szegedi tájszólásban a sóhordó embernek megjelölésére szamár, lukmájér régi elnevezések is jártak.

22 Dugonics Andrásnál olvassuk: A Szegedi Só-háznál máiglan is Szamaraknak nevezik azokat az embereket, akik hátokon az egymázsás kő-sót a Mázsálóra hordgyák.

23 A lukmájér szót Czímer Károly említi, hogy „eltűntek a német hivatalos nyelvet 1867-ig használt sóházhoz tartozó sóhordó lajmások és lukmájér ok." Az emberi erőnek kihasználása a lóvontatással párhuzamosan egészen századunkig fennmaradt. Idős hajósok — írja Juhász Antal — még emlékeznek arra, hogy nagy áradás idején, amikor lovakkal nem boldogulhattak, emberi erővel vontattak. A gyalogos vontatók ilyenkor a töltésen haladtak. Mondják, hogy Apátfalváig teher nélkül két nap alatt értek föl a Maroson. 21 S. E., Sapientia, barát-tántz, mellyre minden férfiak és aszszony-rendek hivatalosak. Pest 1794. 22 Bálint S., Lajmás, szamár, lukmájér. Nyr. 1957, 323. 23 Etelka I, 284. 2 A Móra Ferenc Múzeum Évk. 77. II. 17