Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

Az édes ízesítők között természetesen a szegedi tájon is a méz a legősibb. Itt csak a mézró'l: fogyasztásáról és kultuszáról szólunk. A szegedi tájon nyilván a hársméz a legrégibb, az ágácméz csak a múlt században válik kedveltté. Ismeretes a tallóvirágméz is. A vadmézek közül a tápaiak emlékezetében él a nádméz, másként dungóméz: darázsnak, dongónak nádtető' szálába gyűjtött, majd be is tapasztott méze. A gyerekek szívesen fölkutatták és megették. Maga a méz egyébként — mint láttuk — lehet lépes és csorgatott. Közismert hasonlat: édös mint a méz. Dugonics hallomása szerint: hol a méz leg-édösebb, ott a fullánk a leg-högyösebb ,

m vagyis nincsen rózsa tövis nélkül. A méz kultikus hagyományai máig töretlenül élnek a karácsonyeste, karácsonyi vacsora archaikus hagyományvilágában. A karácsonyi méz nemcsak eledel, hanem orvosság is. Nemcsak táplál, hanem a régiek hite szerint tisztít és megújít egyszerre. Mint az ünnep jellemzésénél nagyobb összefüggésekben is bemutatjuk, a karácsonyi vacsora mézbe mártott fokhagyma nyelésével kezdődik. Gonoszűző célzata kétségtelen : az ember az ünnepre, új világ, új esztendő fogadására készülődik. A méz maradéka foganatos orvosságnak számított, részben számít ma is, amelyet sűrűn elővettek, ha szükség volt rá. Karácsony estéjén még napjainkban is számos hagyományőrző gazdasszony mézzel ízesíti a mákostésztát, dióstésztát, gubát is, aszerint, hogy mit ad közülük az asztalra. A bagolytüdő levét, Apácán a lakodalmi köleskását is mézzel szokták régebben ízesíteni. A cukor, szegedi ajkakon cukor, itt helyben legelőször egy 1748-ból való költségjegyzékben fordul elo, amely a havibúcsú alkalmával rendezett tanácsi vendégség tételeit sorolja föl : két üveg cukorért 14 máriás. A cukorfogyasztás még a XIX. század második felében sem általános népünknél. Öreg tápaiak emlékeznek rá, — tehát még a múlt század második felében is — hogy inkább mézzel éltek, cukorra nem költöttek. így fölmelegített mézzel locsolták a tésztát, kalácsot, rétestésztát. Orvosság gyanánt ivott teába is méz került. Később, a századforduló táján igen kedveltté vált a kúp alakú tömbben árusított kemény, de kitűnően ízesítő süvegcukor. A kockacukrot egyes öregek éhomra fogyasztották: pálinkát, sósborszeszt csöppentettek rá. A cukorfajták, illetőleg neveik közül részben helyi sóhasználatra utal a gyerökbevaló cukor: gyereknek való cukorka, a cícercúkor, cícermag, másként gaisztacúkor: gilisztabántalmak ellen való gyógycukorka (Semen Cinae conditae), a medveszarcúkor, tápai nevén medvegigina, gigina 'köhögésről való égetett fekete cukorka', sárgafehércúkor, más nevén fehérsárgacukor 'kandiszcukor'. Közérthető a bombócukor 'bonbon'. Orvosságként is fogyasztható volt néhány (krumplimkor, szöllőcúkor, mézcúkor, kámforcúkor). Ma már nem készül a bocskorszíj]', amely medvecukorból volt, hossza 30—40 cm, alakjával fekete cipőzsinórra emlékeztetett. Fennmaradt a kovacukor híre, amelyet várbeli olasz foglyok készítettek 1848 előtt.

118 Talán még hazai török hagyaték az alvét, másként törökméz, malátacukor, amelyet még századunk első évtizedeiben is boszniai származású, itt letelepedett, digó néven is emlegetett törökök készítettek, s utcán, piacon, búcsún, népünnepélyen árusították. 117 Etelka I, 440. 118 Vájna K., Hazai régi büntetések. I, 605. 12 A Móra Ferenc Múzeum Évk. 77. II. 177