Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

előtt a Vár déli falánál volt. A térnek akkori térképeken Halpiac а neve. Kár, hogy ezt az évszázados, helytörténeti jelentőségű elnevezést eltörölték. Később a hídfejibe, azaz a közúti hídnál a mostani Roosevelt tér délkeleti részén, a kó'parttal párhuzamosan, a haltároló tiszai bárkák közelében rakodtak ki. Bitó János Önéletrajzában olvassuk,

80 hogy a múlt század derekán „nemcsak pénteken árultak halat a piacon, hanem mindennap: 27 vágószéken mérték a hatalmas nagy halakat, egy-egy vágószék kivágott átlag 20 mázsa nagy halat... Volt ezekben az esztendőkben sok olyan pénteki nap —• mert mégis csak akkor volt a legnagyobb keletje a halnak — hogy 1500 mázsa halat is elmértek a vágószékeken. Még ezenkívül voltak a halkofák, akik a zsákos halat árulták. Egy-egy ilyen zsák súlya 30 font volt körülbelül, különböző finom halakból, és az ára nem volt több 2 forintnál. Rendesen minden iparos egy zsák halat vitt haza a pénteki ebédjéhez a családjának." Miután a böjti napokat Szeged népe még a századforduló táján is eléggé megtartotta, a forgalom igen élénk volt. A piaci árusításról Bitó János ideje előtt már Dugonics

81 megemlékezik : „a Tanyán egy-huzomra száznál többet kerítettek ki az öreg-halakból. Az aprólékot pedig' mivel hasznát nem látták, ki se szákolták. Boldog üdő: a húsz fontos Potykát csak egy pénzre tar tották, az akkora Sőreget tíz pénzre. A többi halakat nem fontra, hanem szemre árulták, tízével is egy pénzen." „A péntek és szerda szoktak lenni — írja Tömörkény

82 — a halevésre rendelt napok. A péntek azért, mert akkor úgyis böjt van, s a hal tudvalevőleg csak hal, de nem hús. A szerda pedig valószínűleg azért, mert a hal olyan jó hús, hogy abból érdemes egy héten kétszer is enni." Amikor a víziforgalom (hajózás, személyközlekedés, rakodás, homokhordás stb.) virágzott, a Tisza partja végig tele volt halászcsárdával. Erről máshol bővebben szólunk. Jutott azonban a szegedi halból messzebb vidékekre is. Akárhány fisér a nagyobb haszon reményében messzebb utakra, fuvarozásra is vállakozott. Az ilyeneknek kocsisfisér volt az alkalmi nevük. „Ősszel — emlékezik vissza Bitó

83 — már a belső tavi halászatok is megkezdődtek. Oda is sok halász kellett, mert olyankor már jöttek a kocsisfisérek, akik messze földre hordták a halat : Orosházára, Csabára, Gyulára, Várad, Aradra, Temesvárra, Kikindára. Egy-egy kocsira felraktak 15—20 mázsát, de emlékszem, hogy az én édesapám is fuvarozott Kolozsvárra halat. Két ötlovas szekérrel mentek, és mindég 50 mázsát vittek egy útban." Alig van eledel, amelyet a szegedi ember megilletodöttebben emlegetne, mint a halat. Ünnepnek, szinte kultusznak számít, ha hal kerülhet az asztalára, vagy ha vendégségben hallal kínálják. A paprikáshal, másként halpaprikás a szegedi konyha egyik legnagyobb remeklése és diadala. Sajnos, nem ízes, becsületes, Ősi szegedi nevén, hanem kispolgári halászlé reklámnévvel hódította meg az ínyenc világot, amelynek nevében Gárdonyi Géza

84 így magasztalja : „Kétségbeesetten nézek a kalamárisomba, hogy honnan vegyek tintát és dicséretet a Szegeden főzött szegedi halpaprikás méltányolására. A gondolat megáll mint a nap Gibeon fölött, s hasonlatok fényes birodalma sötétségbe süllyed. A Szegeden főzött szegedi halpaprikásra már csak az angyalok mennyei kara mondhat véleményt kürtökkel, csont- és rézfúvókkal, cimbalmokkal és hegedűkkel..." 80 Bitó J. 47. 81 Etelka I, 223. 82 Bazsarózsák. 67. 83 Bitó J. 51. 84 Gárdonyi G., A parasztkonyha. SzN. 1895, 132. sz. 158