Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

időkben erre más szögényszörű ember is rákényszerült. Mindebből természetesen eladásra, esetleg cserére is jutott. Mint mondottuk, a pákászok gyűjtötték a vízimadarak tojását, amelyet a piacon szívesen vásároltak tőlük. A gyűjtésbe egyébként vízmenti gyerekek is belekapcsolódtak. Máig élo hagyomány szerint a dárévöcsök, másként dáré, bujár (Podiceps eristatus), szárcsa (Fulica atra), továbbá a ződfejü kacsa (Anas boschas) tojásával sütött ünnepi kalács páratlanul jó ízű volt. Rántottának a bíbictojást kedvelték. A férfivilág úgy tartotta, hogy ez a nemi erőt fokozza. Szívesen kaptak azonban a vadliba-, vadkacsa-tojáson is. Annak a pákásznak, aki főleg csíkokat fogott, csíkos, csíkász volt a neve. A csík (Cobitis fossilis) különleges halfajta volt, amelyet népünk káposztába főzve fogyasztott. A pákászok másik nagy felekezetéhez tartozó madarász a piacot bőségesen ellátta vízimadarakkal is, amelyeket a szegedi szakácskönyv szerint igen változatosan tudtak elkészíteni. Mindez már a múlté. A vízimadár valamikor a legolcsóbb népeledelek közé tartozott. Megúnásig ették. Régebbi följegyzések szerint ez annyira ment, hogy a cseléd fölmondta a szolgálatot, ha szüntelenül madárhús került az asztalra. A koldusok alamizsnául akárhányszor egy-egy vadkacsát, sneffet kaptak. Az ilyen házat azonban olykor el is kerülték, mert maguk is elteltek vele. A tápaiak még ma is emlegetik, hogy a gyerekek, ráérő legénykék szívesen keresték és szedték ki fészkükből a kölökvarnyú néven emlegetett varjúfiókákat és árulták a szegedi piacon. Öregek emlékezete szerint kitűnő, erős leves főtt a húsukból. Tágabb értelemben még a gyűjtögető pákászélet körébe vonható a rákászás, rákszödés is. Élő emberrel már alig találkozunk, aki a tiszai rákszedésre, szegedi rákevésre emlékezne, pedig itt föltétlenül igen ősi hagyományról van szó, ezt az 1522. évi tizedjegyzék Rákos családneve is bizonyítja. Dugonics ezt a kapzsi embert jellemző példabeszédet örökítette meg : a rákban faggyút kerestet. A szegedi népnyelv is használja a hirtelen zavarában elpiruló emberre : vörös lőtt, mint a rák. Amivel sok a munka, kevés a haszon : olyan, mint a rákövés. А так gyomrában található kékesfehér, lencseszerű anyag volt a rákszöm. Ha szembe hullott valami, akkor rákszemet dugtak a szemhéj alá, hogy így biztosabban kivehessek. Ez igen régi szegedi orvosság, mert rákkő néven már az Alsóvárosi Glosz" szák is megörökítette 1510 táján: raak eov, vagyis „capillus qui invenitur in capite caneri." Adataink sajnos, nagyon szűkösek, bár értékesek. „Még az én gyerekkoromban — emlékezik Tömörkény

78 — a Város alatt tele volt a Tisza rákkal, míg ma aranyért sem találni benne ezen a tájon..." Kovács János írja,

79 hogy rákleves főtt belőle. Az egész Tisza meredek partja telve volt rákkal. Csak úgy csemegének pirosra főzve, hatalmas nagy tálakban százával került a legszegényebb népnek is az asztalára. Szeged népe világéletében halevő volt. A Város társadalmának asztalára a hal vagy ismerős kishalászok, azaz a maguk kezére dolgozó halászok révén jutott, vagy inkább a fisérek feleségeitől, esetleg halkufa néven emlegetett viszonteladó asszonyoktól vásárolták. Ez utóbbiakat a kishalászok látták el friss hallal. Árusító helyük a Víz 78 Tömörkény I., Vízenjárók. 77. 79 Kovács 201. 157