Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

Az aszalt gyümölcsök között legkedveltebb a már említett bagolytüdő, ritkábban pifa néven emlegetett aszaltalma. Megfőzve a karácsonyi vacsora hagyományosan utolsó fogása. Természetesen máskor is készül konfek belőle. Levét megcukrozzák, olykor citromhéjat is főznek bele: kitűnő gyümölcslé. Járta az aszaltszilva is, régebben karácsony böjtjén sok helyen ebből főtt a szilvaleves. Régebben voltak olyan kofák, akik gyümölcs főzésével, pácolásával is foglalkoztak. Ezek az aszaltalmát cukros vízben megdagasztották, és gyerekeknek iskolák közelében árusították.

63 A fokozódó árucsere lehetó'vé tette már a XVIII. század óta olyan gyümölcsfélék, ízesítők téli fogyasztását, amelyek a szegedi tájon nem teremtek meg. Közismert téli csemege a gesztönye, amelyet a vasút eló'tt fuvarosaink hoztak Baranyából és Szlavóniából a Városba. Itt Szegeden csak a vadgesztönye él meg. Ezt lereszelve hasmenésről tartják foganatosnak. Virágának színe szerint van fehérgesztönye, pirosgesztönye. A nemes olasz gesztenyének maróm a neve. A gesztenyét házilag is sütik: vagy a takaréktűzhely sütőjében vagy pedig a főzőlapján leborított fazék alatt. Legtöbbször azonban vásárolni szokták. A gesztönyesütögető kiifák valamikor hozzátartoztak a Palánk téli utcaképéhez. „Fiatal fürge menyecskék voltak ezek, kezükben egy szalmaszakajtóval. Kiabáltak, szavuk a másik utcára is elhallatszott: ki vösz jó meleg gesztönyét? Mert az utca mostani alakjai — írja

64 a század elején Tömörkény — a marónisütők még mind odahaza voltak a szép Krajnában, s vaslábasaik még nem álltak az utcasarkokon, mikor itt a gesztenyét már gyorslábú menyecskék hordozták." A citromról, narancsról, fügéről, datolyáról már a XVIII. században említés történik. Nem lehetetlen azonban, hogy már a hódoltság idején ismerték a Városban. Fogyasztásuk nem mondható általánosnak, inkább csak gyerekeket, fiatal fehérnépeket szoktak velük alkalmilag megkínálni. A déligyümölcsöt a már említett kofák cukorban is kifőzték, pácolták, és forgalmas helyeken árusították. „A nagyiskola környékén tartózkodtak leginkább az ilyenek. Vékony fapálcákra volt fölhúzva sorjában — folytatja Tömörkény — a gesztenye, füge, mandula, valamennyi megfürdetve olvasztott cukorban. Kissé drágák voltak ezek a nénik. Akik hálásak voltak, ha valaki a fapálcáról leevén a cukrosfügét, a pálcát visszaadta. Másnap más ette róla a fügét, s a fa híven szolgálta gazdasszonyát, míg csak el nem kopott." A szentjánoskinyér, röviden szentkinyér gyerekek olcsó csemegéje volt. Lereszelve, porcukorral vegyítve böjti időszakban száraztésztát is szoktak vele ízesíteni. Ez — mint láttuk —• a szentjánoskinyeres tészta, szentkinyeres tészta. A mazsola, mozsola szárított mediterrán szőlőfajta, amelyet ízesítőül kalácsba sütnek bele. Vendégségben olykor nyersen is eszik. Tömörkény aprószöllő néven ismert változatát is hallotta. Láttuk, hogy szegényebb, takarékosabb helyeken, háborús időben rendesen aszaltszőlőt tesznek helyette a kalácsba, rétesbe. A mandulával, mogyoróval kevert és zacskóba mért mazsolának deákabrak, deákcsömöge a félnépi neve. Igen kedvelt téli gyümölcs volt a szegedi ajkakon guluska néven emlegetett, különleges páccal bevont boszniai aszaltkörte (kruska), amelyet a kofák az első világháború előtt szintén árusítottak. Öreg tápaiak arra is emlékeznek, hogy ezekben az időkben a lápos románok főtt körtét is hoztak magukkal, amelyet nagy hordókból mértek szét. 63 A Szent Mihály a jégben. 316. 64 Hajnali sötétben. 107. 150