Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

A HAJÓVONTATÁS jellemzésében majdnem egészen Tömörkény István rajzaira és Juhász Antal forrás értékű kutatásaira támaszkodunk. A magunk hozzáadásai, kiegészítései nem jelentősek. A hajóhúzók leginkább szegénysorsú deszki, valamikor még szőregi szerb gazdák köréből kerültek ki. A hagyomány talán még a tiszai és marosi határőrvidék szerb granicsárjainak szállítási kötelezettségeiből polgárosult. A fogadás vagy kint a parton, vagy a Klauzál téri Európa-kávéház előtt történt. Ez volt a szegedi szappanfőzők, disznóvágók, kupecok, hajósgazdák Víz utáni találkozó helye. A szerbek kocsijukkal az újszegedi parton, a két híd között, a mostani Odessza területén állapodtak meg, ahol valamikor hatalmas hajóépítő, továbbá fűrésztelepek voltak. E várakozó helynek dángubaplacc volt a szakmai neve. így megtakarították a hídvámot, ha esetleg nem tudtak elszegődni. Az egyezkedés a hajósgazda és a kaparás, vagyis a kocsisok bizalmi embere között régebben csak egy-egy alkalomra, vontatásra, lovanként történt. A fele járandóságot foglalóul előre kifizették. A szerbek már tudták, hogy melyik hajó hány lovas, azaz hány ló kell az egésztehör, féltehör, illetőleg a búza, fa, só, esetleg csak az üres hajó vontatásához. A két világháború között már előfordult az is, hogy a gazda és a kocsis ember egész esztendőre megegyezett egymással.

16 Mint főleg Juhász Antal kutatásaiból tudjuk, az üres buzáshajó vontatásához 10—14 ló kellett. Megterhelve 24—30 ló vontatta. Úgy emlékeznek rá, hogy egy kukoricával megrakott hajót Pancsováról Szolnokra 24 lóval húzattak. A vontató lovak száma a Tisza vízállásától is függött, áradás vagyis nagyvíz idején több lóra volt szükség, mint kisvíz, azaz alacsony vízállás, nyári meder mellett. Érthető tehát, hogy a legtöbbször 3—4, esetleg 6—8 lovas gazdáknak össze kellett fogniuk, társulniuk kellett a munkához. A társult gazdák cimbora néven emlegették egymást. A vontatók, szokottabban kocsisok a gabonáshajókra a két híd között fogtak rá. Itt volt ugyanis a rakodás. Embereink kocsijukat szétszedték és a hajó valamelyik hambárjába rakták. Tetejetlen hajónál a kocsit egészében a vízhányóra, esetleg két lefektetett járódeszkára tolták rá. Szerszámaikról szólva a hajó sleppszál néven is emlegetett vontatókötelét a hajó fölszereléséhez tartozó rúdra, illetőleg erős, rúdlánc vagy láncrúd névvel jelölt láncra kapcsolták rá, amelyet a két világháború között drótkötél váltott föl. Hosszúsága a lovak számától függött. Erre még visszatérünk. A rúd helye a viceszentös néven is emlegetett szerszámraktár volt. A rúdhoz, rúdlánchoz két oldalt, egymástól mintegy 2 m távolságra a pajzer néven emlegetett vékonyabb láncok kapcsolódtak. Végükre fából készült, később vasból kovácsolt pajzerpöcök volt erősítve. Ezekre csatolták rá a hámokat. A rúd végén levő nagy fapöcök volt a drúmó. Erre hurkolták a tolnai csat, vagyis a kötél megkötésének sajátos : biztosan tartó, könnyen oldható formája segítségével a hajóról a partra nyúló vontatókötelet, amelyet lovaskötél néven is emlegettek. A vontatókötél hosszúsága a körülményektől függött. Volt, hogy csak 80—100 m, máskor azonban 200—250 m hosszúra kellett ereszteni. Különösen akkor, ha a folyó áradni kezdett és a cukk messzebb, a töltés felé kényszerült vontatni, a hajó viszont természetesen még a vízben, éspedig a nyári mederben haladt. Máskor azért kellett hosszúra ereszteni, mert a folyóban keletkezett zátonyt, porondot kellett kikerülnie. Utána természetesen beszödték, vagyis rövidebbre fogták a kötelet. Ez úgy történt, hogy a hajós vagy a kurtulás odaszólt a kocsisoknak: szóllídd mög a lovakat! Közéjük csaptak, a hajójárás meggyorsult. Utána a cukk lelassított, és a hajósok a meg16 Bazsarózsák. 172. 13