Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)
Kásaövéshön fogott — szól 40 a történet — három szűcslegény, de a kása nagyon meleg vót. Amint az ëggyik a szájába vött belüle, mögégette vele. Nem figyelmeztette társait. Összeszorította a fogát, rázta a fejit. Csak ennyit mondott: jaj de magos az ég! A másik gondolva, hogy tudja ű ezt gyerökkorátul fogva, szintén bevött a kásábul egy kalánnyal. Az ű száját is mögégette. Összeszorította ű is a fogát, a fejit mög rázta: de még szélös is! A harmadik is hasonlóképpen járt. Az ű szava: de sok huncut lakik alatta ! A köleskását sokféleképpen tudták készíteni. A kásaszemekből fő a sárgakásaleves, másként kölesleves, köleskásaleves, kölesből készült galuskából pedig az újkígyósi kásagaluskaleves. A péppé főzött kásának keménykása a neve, amit a régi pásztoremberek is nagyon kedveltek. A kásakavaró olykor díszesen kifaragott lapocka volt, amelyet a pásztorok a fövésben levő kása kavarására használtak, hogy oda ne égjen a bogrács fenekéhez. Ami mégis odasült, megbarnult, de még ehető, annak bocskor a neve. Ezt egyesek különösen kedvelik. Ha mód van rá, birkahúst főznek bele. Ennek juhhúsos kása, birkahúsos kása a neve. A pásztorok sokszor kiterítették a subabőrre és fakanállal onnan ették. Kedvelt volt a szalonnás kása is : szalonnadarabok voltak belefőzve. A régi szegedi polgári konyha még a múlt század második felében is a kását több módon ízesítette. A lekváros kása készítése: egy réteg főtt kása, fölötte egy réteg szilvalekvár, újra kása, szilva, majd ismét kása, szilva. Utána módii néven emlegetett magas oldalú tepsiben sütötték meg. A kásakóh kölesből készített fölfújt volt. A cimötös kása fahéjjal, cukorral ízesített főtt kása. Böjtös étel volt még a századfordulón a kölesganca: forró sós vízben főzött, egybeállott köles. Kanállal kiszagatták, olajjal leöntötték, zsömlemorzsával, cukorral meghintették. Padén birkatúróval is ízesítették. A kása elmaradhatatlan lakodalmi étel volt évszázadokon keresztül. Ennek szaporaságra célzó, kultikus jelentősége világos. A szakácsasszony főzte. Vacsora végeztével állítólagos égési sebei miatt bekötözött kezekkel, az egyikben hosszú fakanállal a szakácsné sorra bökdöste a férfivendégeket, hogy vessenek neki pénzt „orvosságra". Ez volt a kásapéz. A bökdösést játékból olykor még manapság is megteszik, amikor a szakácstánc eljárására kerül sor. Mai napig ismert szólás : mögfőzték a kitolókását, azaz tréfásan, jelképesen tudtára adják a vendégnek, hogy illenék már hazamennie. A régi jómódú szegedi lakodalmak végén csakugyan kása főtt, amelynek megevése után a vendég már tudta, hogy hazamehet, nem tartóztatják. Ennek csökevénye, hogy jókedvű asszonyok most is megböködik, fakanállal késztetik a késedelmeskedő vendéget az indulásra. Érthető, hogy ennek a döfködésnek is kitolókása a neve. A szokásnak érdekes fejleménye él Tápén, Újkígyóson : Szilveszter napján az óév búcsúztatására szintén kitolókása kerül asztalra. A régi szegedi disznótorokban kásáshurka, köleshurka, ószentivániak nyelvén fehérhurka, vagyis köleskásával töltött hurka, ha vért is kevertek bele: véröshurka, továbbá gömböc készült. A gömböc sárgakásás hurkatöltelékkel megtöltött és kissé felfüstölt disznóbendő, amelyet babérlevéllel ízesített, savanyú lében apró csíkokra vágott, kimaradt disznóbőrrel együtt főztek meg. Olykor burucka, Alsótanyán vékonyra szelt cékla is került bele. Ez a gömböcleves. Igen tápláló, kedvelt egytálétel volt. Jellemző hagyományként emlegetik, hogy a disznótori kifakadoztatott kása forró levével mosták tisztára a megpörzsölt disznót. A hurka-, illetőleg gömböctöltésből kimaradt és abroncs közé szórt kásaszemekkel etették meg Luca napján a tyúkokat. Egyes asszonyok szerint csak így lehetett jövőre sok tojást remélni. Ezen a napon ké40 Hagyományok I, 218. Э* 131
