Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

ÉTELEK, ÉTKEZÉSI SZOKÁSOK, HIEDELMEK Kenyér, kalács A kenyér, szegedi ajkakon kinyer, öreg tanyaiakén könyér, becéző alakjában kinyérke, kinyerke, a szegedi alvilág nyelvén brugó a legtiszteltebb eledele népünknek. Ismeretes, hogy az alföldi magyarság mennyire kinyerés, vagyis kenyérszerető. Ilyen a szegedi nép is. Vallja, hogy minden eledelre rá lehet unni, egyedül a kenyérre nem. Különösen a búzakinyér, tisztabúzakiny ér kedves neki. Tanyán a rozskinyér járja. A homokon inkább a rozs terem meg, de a rozskenyeret azért is szeretik, mert tartósabb, később szárad ki, mint a búzakenyér. Ennek főleg nagy dologidőben van jelentősége, amikor a gazdaasszony külső munkáját nem lehet nélkülözni. Régebben járta a kétszeresből, tehát búza és rozs keverékéből sütött kenyér is. Az árpakinyér, zabkinyér, kukoricakinyér, illetőleg ennek némi búzaliszttel való egyesítéséből sütött kenyér népünk szemében nagy szegénységet és ínséget jelentett. Háborús időkben a városiak számára sütött, ízetlen barnakenyeret a sajnálkozó gyászkinyér névvel illette. A középkorból adatolt kölesből sütött lepényszerű kenyér, a köleskinyér egyébként még a múlt században is, a szűk esztendőben (1863) fölbukkan. Szintén a szükség hajtotta rá népünket a böngyölekinyér, böngyölepogácsa fogyasztására. A böngyöle a gyékénynek megszáradt, összetört, esetleg megőrölt lisztes gumója, töve. Emlegeti Dugonics, Nátly, utal rá Vedres* Térjünk azonban vissza a búzához, búzakenyérhez. A tápaiak emlékezete szerint a régi öregek a búzát nyersen is rágogatták. Ha érés idején arra voltak kíváncsiak, hogy még tejes-e, vagy már megérett, akkor a búzaszemet tenyerükben kidörgölték a kalászból, kóstolgatták. Utána nem volt szabad kiköpniök, tis; teletbői az egészet le kellett nyelniök. A tarlón maradt szép búzakalászokat Tápén a szegény emberek gyermekei összeszedegették. Nyilván ősi hagyományként édesanyjuk otthon megfőzte és tejjel, mézzel, később cukorral forralta össze, majd kitálalva, a család kanállal eszegette. Nem volt főétel, csemegének számított. A búzaszemeket beáztatva, a tápaiak, tanyaiak sokszor csíráztatták is. A kukoricából készült csíramáiéba édesítőnek került csírázott búza is. Homályos visszaemlékezések szerint ezt valamikor a piacon is árulták városiak számára a parasztasszonyok. Szintén idős tápaiak mesélik, ha a vízimalmok a kis víz miatt, a szélmalmok pedig szélcsönd miatt nem vállaltak őrlést, a családnak viszont elfogyott a lisztje, akkor szükségből küvön, azaz őrlőkövön is daráltak annyi búzát, amennyi ideig-óráig, a rendes őrletésig elég volt. Ez nyilvánvalóan ősi hagyomány. Népünk régebben szinte mindent kenyérrel evett, így a levest, sőt a száraztésztát is. Akárhányszor a bőséges, ünnepi ebédet is egy darabka héjas kenyérrel nyomtatják 8 Mikor a búza köble tizenhat forinttal Költ s a szükség miatt annyira megdrágult Böngyöle kenyériül hogy sok szegény elájult. {Vedres L, Tanátsháza. 24.) 108