Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)
el. Nagyon szeretik, főleg az öregebbek a bicskahegyre szúrt kenyérdarabot az étel, főleg mártás, paprikás levébe mártogatni vagy ezen magukhoz venni a keménytarhonyát, húsdarabot. Az idősebbek a földre ejtett kenyeret még ma is fölveszik, majd megcsókolják, sőt meg is eszik. Kenyeret, kenyérmorzsát nem szabad szemétre vetni, egyes házaknál kutyának adni. Más helyeken csak kézből szabad odaadni, nem pedig hajítani. Nem szabad öregek szokása szerint a kenyérhéjat disznók moslékába vetni, hanem más jószágnak szokták odaszórni. Valamikor a kemencében sült kenyeret gondosabban kellett meghámozni. Sokan szorgosan összegyűjtötték és tímároknak adták el, akik az égett kenyérhéjat felfőzték és a feketére festett bőrt bedörgölték vele. A bőrnek ettől szép fénye támadt. Régi tápai regula szerint a kenyérmorzsát a mezőn dolgozóknak össze kellett gyűjteniök és hazavinniök, amikor aztán a jószágnak szórták oda. A morzsa kint esetleg rosszak kezébe kerülhetett volna. A mezei munkából tarisznyában visszahozott kenyérdarabnak madárlátta kinyer az ősi tápai neve. Amikor az apró gyerek leejtette vagy eldobta a kenyeret, az idősebbek rászólnak : így köll bánni a Jézuska testivel? Olykor meg is fenyítik miatta. Ezzel is már korán a kenyér tiszteletére akarják rászoktatni. E kultikus jellegű magatartás kialakulásába a szakrális hagyomány, az Utolsó Vacsora képzetvilága föltétlenül belejátszott. Nyilván ebbe a hiedelemkörbe tartozik az is, hogy a magyarszentmártoniak szerint 9 a Napban, ebben az ősi Krisztus-jelképben kenyér is van. A kenyér megbecsülésének sajátságos, Tömörkénytől megfigyelt régebbi megnyilatkozása volt, 10 hogy a tanyai nazarénus asszonyok, lányok nem szokták kikeményíteni a ruhájukat. „Nem tartják ugyanis helyesnek, hogy az istenáldotta kenyérmag keményítővé változtatva, világi cifrálkodásokra fordíttassák. " Az egész kenyeret mielőtt megszegnék, kereszttel jelölik meg. A megszegett kenyér első leszelt, rendszerint a púp felé eső részéből, amelynek népünk ajkán pilis a neve, régebben minden családtagnak ennie kellett. A tordaiak szerint legalább két embernek. Ők mondják azt is, hogy a pilisből a kutyának nem szabad adni, mert megvesz tőle. Van a kenyér pilisről való megszegésének gyakorlati oka is, ugyanis itt kezd leghamarább penészedni. A kenyérnek egyébként van még bélé, haja. Tápén hasa, долг alsó héjas része. A bél és a felső héj között sütés közben keletkezett üregnek, elválásnak angyalfekvés, Tápén angyalhely a neve. A kinyérszegés, kinyérosztás a szegedi nagytájon valamikor a családfő : férj, édesapa kiváltsága voh. Vannak még ma is tanyai családok, ahol az idős feleség is az urától kér kenyeret. Ő szel a vendégnek is. A vékony karajnak világos-, a vastag karajnak pedig sütétkaraj a tápai neve. Tréfásan szokták megjegyezni, hogy annak nem áll hazugságra a szája, aki a kenyeret simára szegi, azaz szép kerekre meg tudja szegni. Tápén az öregek arra is vigyázni szoktak, hogy a szegesnél a kenyér púpja a Maros felé álljon. Okát már nem tudják. Tápén a púpnak szakáll neve is hallható. Nagyon szeretöm a kinyer szakállát. Szép szakállas kinyeret sütött az asszony. A domó Csaplár Benedek hallomása szerint a kenyérnek sütés közben kihasadt és kiduzzadt része, gyürkéje. Az ilyen kenyér domós. A szó már nem él a szegedi népnyelvben. Az ilyen fór ott kenyérre egyébként a tápaíak azt mondják, hogy a kemencében kidurrant. Alsótanyán az állapotos asszonyt kenyérszegéskor e szavakkal kínálják meg: karajt adok, hogy fiad lögyön! Ennek így dukál felelni : beleharapok, hogy bodor (göndörhajú) lögyön! 9 EA 2810 10 Hajnali ködben. 481. 109
