Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

rozta, hogy a polgári lakosság évi 30 forint befizetése ellenében nemcsak kántorokon, azaz az évnegyedenként ismétlődő kántorheteken, tehát mátyási, pünkösdi, szentmihályi és karácsonyi kántorok idején, hanem egész esztendőben mérhet bort, de utcára nem viheti ki.

20 Egy 1848 júliusában hozott közgyűlési határozat szerint csak az a polgár mérhet bort, akinek legalább 500 pengőforint értékű szőleje vagy annyit érő ingatlana van. Tartozik azonban engedélyért folyamodni. Az adón kívül 2 forint a kórház számára, 2 forint a tűzi tárba és évnegyedenként esedékes illeték gyanánt „kántor megváltása címén 2 forint" előre fizetendő. „A kávéház — írja a vendéglősivadék Tömörkény

21 — török maradvány. A fogadó német származás, a polgári bormérés pedig magyar dolog. Régi tisztessége ugyan ma már nem az, ami régen volt. Régente... volt... polgári bormérés, amely csak tavasztól őszig szolgált. A háznak kapualja volt. Úgy hívták az ilyent, hogy száraz bejárás. Volt a kapu alatt egy zöld asztal, egy pad a fal mellett, meg néhány szék. Ahány ember a padra, meg a négy székre ráfért — amennyi löhetségös volt — de annál több ember már hiába ment volna oda... Összevissza talán három bormérés van a városban olyan, amely a kilencórai harangszót betartja... Ez a kilencórai harangszó a polgári lefekvés ideje... Ennél fogva a rendes polgár bormérésébe ha fél kilenckor bemegy a másik rendes polgár, és egy félliter bort kiparancsol, megkérdezik tőle: — Kilenc óráig megissza-e?" Szólanunk kell a kiskocsmák világáról is, amelyeknek gazdája főfoglalkozásként mérte a bort. Cserzy Mihály igy jellemzi őket; „bennük minden időben lehetett főtt- és sülthalat kapni. Igazi csárdatípusuk is volt. Léccel elkerített söntés, falán a nagy deszkatábla, melyre a kontót krétázta föl a gazda, hogy hamarabb lekvittelje tartozását az adós. A söntésben a fehér kendővel leterített nagy boroskancsó... Néhol bádogból fabrikált tükrös ponty, mint szimbólum."

22 A tiszapartiaknak jellegzetessége volt a hajócégér, másként kishajó, vagyis a mennyezetről lelógó miniatűr bőgőshajó. „Ott függött egy — írja Tömörkény — az ivó tetején, láncokra akasztva, lobogó zászlóval, mert a nemzeti színű zászlórudat is ráfaragják oda, ahova illik, a domentátum oldalába, a kormányorrtól jobb kézre, mint illik."

23 A század első évtizedeiben különös híre volt Bitó János halászmester, Bagics Rozál, Kis Julcsa, de főleg Ónozó Poldiné halászcsárdájának (a Korányi rakpart 5. számú „Sellőház" helyén). Ónozóné leghíresebb vendége Tömörkény volt, akinek a vízenjárók és kétkezi munkások világáról szóló novellái itt fogantak. Juhász Gyula külön költeménnyel hódol a vendég és fogadós, Tömörkény és Ónozóné emlékzetének : Iszom a borom, írom a dalom, Új tavaszon a régi asztalon. Egy halhatatlan cimbora van itt, Koccint velem és gondol valamit. Betyár az élet és drága a bor, A tavasz is más most, mint valamikor. A szegedi parasztok és ögyéb urak: Tömörkény, Cserzy, Juhász Gyula olykorolykor más kiskocsmába is elvetődtek, így Alsóvároson Katona Palcsi, Bite tálas, Sipka Rúzsa, Kopp János, Mórában Savanya János, Fölsővároson Csányi Ángyó, Gedó József, Mása szülém borméréseibe. 20 Reizner III, 125; Kovács 167; Célszerű szegényemberek. 120. 81 Hajnali sötétben. 412. 22 Cserzy, Öreg Szeged. 23 Új bor idején. 24. 100