Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

Egyes kocsmákban cimbalmosok is akadtak : munkából kiöregedett célszörű szögény embörök, nem cigányok, akik leginkább a maguk passziójára játszottak. Olykor kisebb lakodalmakba, szombat és vasárnap estéken kocsmába is eljártak. Ilyen volt a Kopp Jánosnál cimbalmozó alsóvárosi Papp Sándor, akit Juhász Gyula is szívesen meghallgatott. Nem cigányosan játszott. Eredetileg, még a jószághajtás idején, betyárvilágban az útszéli, pusztai, nem mindig megbízható pihenő, ivóhelynek csárda volt a neve, ahol olykor csárdások, vagyis könnyelmű fehérnépek is akadtak. Érthető tehát, hogy régebben az elzüllött lányokat így is emlegették : csárdás lőtt belüle. A nótabeli csárdás kisangyalom valamikor tehát pajkoskodó volt, éppenséggel nem kedveskedő. „A csárdanevek — emlékezik Tömörkény

24 — különfélék voltak a régi időkben, amidőn kocsin és gyalog utaztak emberek, s az útszéli vendéglőkre olyan szükség volt, mint a falat kenyérre. Volt Büki meg Lëbuki, volt Cifra meg Szépasszonyos, azután Hatrongyos és Hámszárító. Ez utóbbi arra utal, hogy habosak már ugyancsak a lovak: hé, hát állj és vedd le róluk a hámot, hadd száradjon egy kicsit. Azután iromba betűkkel fölírások voltak a csárda külső falán. Hogy: Ma pénzért, holnap ingyen. Másutt : Itt a világ közepe, ha nem hiszöd, gyere be. Megint más hívogató : Hé, megállj, itt a jó bor, itt igyál. Régebben egy pusztai csárda faláról ezt a verset olvastam le: Itt nincs hitel, szabott ár, Ha van pénzed, úgy igyál. Idd meg a bort hidegen, Csapd ki a pénzt melegen" A kraszniki csata. 198. Vö. még Gerendás szobákból. 54, 57. 101