A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/66-1. (Szeged, 1978)

Börcsök Vince: Adatok a szegediek borkereskedelméről és borfogyasztásáról

A borpince példás gyorsasággal megépült. A Szeged környéki bortermésnek csupán tíz százalékát fogadta be, mégis példamutató kezdeményezésnek tekinthetjük, mert azokon a szőlővel bajlódó városi kisbérlőkön segített, akik hordóállomány hiányában ki voltak téve a kocsmárosok, borkereskedők túlkapásainak. Nem kis mértékben árstabilizáló szerepet töltött be. Kisebb anyagi erővel rendelkező szőlőtermelők a termés nagyobbik részét szüretelés után feldolgozatlanul eladták. A piros szlanka bogyói vékony héjúak, nedvdúsak. Keletje volt a jól beérett kadarfürtöknek is. Mindkét szőlőfajtát már szüret élőt; garabolyozták, azaz garabolyokba rakva piacra vitték. Válogatva szedték le a fürtöket, a többi möhet a sutúba — mondták. A piacon étkezési szőlőként adták el. Borszőlőként módosabb termelők vagy kereskedők nagy tételben vették meg. Nemcsak szőlőként élték, hanem különösen bő termés esetén házi fogyasztásra sokféle változatban feldolgozták. Részben a vendéget kínálták meg vele, részben a népes családok gyermekeinek kosztolásában segített. Az állanivaló szőlőt már szüretkor kiválogatták, a töpött szőlőt mazsolának összegyűjtötték. Szőlőbefőtt, szőlőlekvár, mustméz, állított bor a sok apró bíbelődés miatt újabban nem készül. A must járulékos felhasználásával készült a gyümölcslekvár, töklekvár, tökbefőtt és a borpár. Erről részletesen szóltunk korábbi dolgozatunkban.

60 A kistermelő csak annyit szűrt el, amennyi szűkös hordóállományában elfért. Ez a mennyiség nem tette lehetővé a napi borfogyasztást, csak arra törekedtek, hogy a családi és sátoros ünnepeket kiszolgálja. Pincéjük sem volt. Kamrába helyezték el a hordókat. Télen még csak rájártak a hordóra és többször megkóstolgatták. A meleg közeledtével mindig nagyobb kockázat a darabban tartott bor. A pince vagy kamra tehát tulajdonképpen anyagi kérdés. A szegényebb szőlőművesek nem bírtak pincét építeni. Nem készült pince a Tisza mentén, a jó fekete földeken megtelepült tanyákban sem. Itt a föld külterjes művelése, kevesebb munkával is megadta azt a hasznot, amit a homokon a sok munkával járó szőlőtermés hozott. A tanya mellett, annak egyik kertjeként ültettek szőlőt, hogy mögövő szőlővel, kevés borral ellássa a családot. Nem volt értelme a pinceépítésnek. Sajnos a pincével nem rendelkező kistermelők jó termés esetén ki voltak téve a felvásárlók önkényének. Annyiért vették a szőlőt, amennyiért akarták. Inkább odaattuk semmije, minthogy évesszön. Többet kaptak, ha mustként adták el. Akik tehették, törekedtek erre. Tisztább üzletnek látszott mindkét fél részéről. Amíg a szőlőt csak fölnézték, a mustnál már volt fogható értékelés, a cukorfok. A mérőműszernek grád a népies neve. A szegedi homok mustja 16—22 cukorfok között mozog. Szegeden gombamód elszaporodtak a kiskocsmák, de az utak mentén, útkereszteződéseknél kialakult a tanyai csárdák hálózata is. A tanyai kocsmáros emellett a saját földjén is gazdálkodott. A legtöbbjük fogattal rendelkezett és eljártak Mélykútra, Jánoshalmára, ahol a kisebb kereslet folytán olcsóbban vettek bort. A városi kiskocsmák sok mustot vásároltak fel. Cukorfok szerint fizettek, és a bor árának felét adták meg érte. A kocsmárosok általában háromszor vásároltak nagyobb mennyiséget. Ősszel, amikor szőlőt vagy mustot vettek, karácsony tájékán újbort és tavasszal fejtett bort, amikor a következő évi termés már megmutatkozott. Ha jónak ígérkezett, leverték a bor árát, fagykárok esetén pedig áron felül vásárolták össze a kint levő borokat. A szállítás mindig az eladó feladata volt. Nagy gonddal történt. A lőcsös kocsi oldalát és az alcserényt levették, és helyére a borkorcsolya néven ismert készség került. 60 Barcsok V., (1963) 135. 242