A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/66-1. (Szeged, 1978)

Katona Imre: Felgyő kertészközség elpusztításának korabeli verses krónikája

gyilkolták.

13 A néphagyomány egy évszázad múltán is emlegeti az esetet, sőt további költői részletekkel toldja meg.

14 Egykorú vélemények szerint „az ilyen feloszlatott telep valóságos szemináriuma a szegénylegényeknek."

15 Bármily heves volt is a népi ellenállás, a magánjogi szerződéses viszonyba az állam nem avatkozott bele ; a bérlők pedig nem saját földjükön, hanem a nagybirtokosén dolgoztak, és csak 1873 után adódott korlátozott lehetőség a föld megváltására, vagyis megvételére. Ez túlságosan is késő volt már ahhoz, hogy a pusztákon az amúgyis kérészéletű kis községek fennmaradjanak. A 19. század közepe táján még 140 kertészközség volt (Csongrádban 24) 150 000 lakossal, akik mintegy negyedmillió hold földterületet műveltek intenzíven és tettek kultúrtájjá. Ezek közül a kincstári telepesfalvak fele, a magánföldesúri telepítések 2/3-a oszlott fel véglegesen, köztük a Csongrád megyeiek is, így vidékünk településhálózatára a nagy, népes mezővárosok és a tanyák voltak jellemzők, a helyi társadalom szerkezetére pedig egészen a közelmúltig a földből élő, de tulajdonnal nem rendelkező vándormunkások feltűnően nagy száma és aránya. Felgyő község sem kerülhette el a sorsát, pedig 1763—64-ben már említik, és víz menti településnek mondják. Takács szerint lakói túlnyomórészt szegediek voltak, kik között akadt egy tápai is. Az első időben a lakosság 2/3-a a megyének, a többi Szegednek adózott, de néhány év múltán azok is állandóan letelepedtek, mert nem egészen fél évtized elteltével már csak néhány személy adózott Szegednek.

16 A lakosság minden bizonnyal korábban is dohánykertész és mezővárosi polgár lehetett, kiknek sorait a környékből, minden bizonnyal a szomszédos Csongrádról is érkezett jövevények töltötték fel. A dohányt e környéken máig termesztik. Az úrbérrendezés a felgyőiek életét is megzavarta : 1822-ben már a holdak után fizették a földesúrnak a naturáliát (természetbeni szolgáltatásokat), vagyis a földbérletet dohánnyal fizették és a felesleget a kereskedőknek adták el. 1848 után a feleskertészet kezdett terjedni, szűnőben voltak a hosszabb lejáratú szerződések és a helybeliek mellett egyre nagyobb számban tűntek fel a még mozgékonyabb és igénytelenebb északról jött vállakozók. 1848-ban e bérföldet nem sikerült megváltani, az említett állami monopólium is fokozta a nehézségeket, de a felgyőiek mégsem lázadoztak nyíltan, mert jól tudták, hogy a szerződés gúzsba köti őket; ahogyan Takács Lajos is írja: „idegen földön, szerződések alapján, ideiglenesen lakhattak csupán és így csak egyetlen módjuk volt a megmaradásra:... a szerződés pontos teljesítése."

17 Egy idő után azonban már ez sem segített: az 1863-as ínséges év után a legtöbb község komoly kölcsönöket vett fel, köztük volt Felgyő is, ám a kedvezőtlen időjárás, továbbá a megnehezült szolgáltatások miatt sem tudták kötelezettségeiket teljesíteni ; hiába volt minden könyörgés és szerződéshosszabbítási kísérlet, a Károlyiak felmondtak, a felgyőieknek menniök kellett! Nem tudjuk, alkalmaztak-e erőszakot velük szemben, de a felmondás váratlanul érhette őket. A „semleges" államhatalomtól segítséget nem várhattak; a szerződés felbontása vagy annak nem-teljesítése ráadásul fel is jogosította a birtokost a kilakoltatásra. Ma sem tudjuk pontosan, mi lett a felgyőiek sorsa. Egy részük minden bizonnyal visszaköltözött Szegedre, a többiek a szomszédos helységekbe, tehát nem települtek le egy tömbben a Délvidékre, mint a korábban szétvert falvak némelyike; ekkor ugyanis már egyre kevesebb hosszú lejáratú szerződést kötöttek. Annyi azonban tény, hogy 13 Zsilinszky i. m. 435. 14 Katona L, Prózai epikus hagyományok.: Tápé története és néprajza. Szerk. Juhász Antal. Tápé. 1971. 669. 15 Gyimesi i. m. 190. 16 Takács i. m. 57. 17 Takács i. m. 132. 169