A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/66-1. (Szeged, 1978)

Katona Imre: Felgyő kertészközség elpusztításának korabeli verses krónikája

Ma már eléggé nehéz megértenünk, miért nem tartalmaz több információt Bába Rókus két verse? Ennek nyilván több oka is lehet: 1. a régi epikus-históriás énekek divatja elmúlt, a korabeli balladák és dalok vagy versek már nem elbeszélő jellegűek [Bogár Imre korabeli balladájából sem tudunk meg úgyszólván semmit a betyár sorsáról] ; a kialakuló históriák pedig inkább gyilkosságokra, szerencsétlenségekre összpontosítanak ; 2. ha mindenki által köztudott eseményről szólt egy alkotás, nem feltétlenül érezték szükségét annak, hogy az eseményt újra elmondják (pl. Szűcs Marcsa századforduló körüli balladája a keletkezés helyén még alig tartalmazott epikus részletet); 3. Bába Rókus maga vallásos, sőt „hivatalos" ember lehetett, — tehát tartózkodott a kellemetlen hír bővebb részletezésétől, — , ráadásul egyházi is : népének mintát választott, mely eleve nem epikus jellegű ; ha ugyanis egy korabeli históriát vett volna mintának, mi is minden bizonnyal valamivel többet tudtunk volna meg; 4. minden szerző számolt az esetleges betiltással, ezért a korabeli ponyvaszövegek óvatosak, szükségtelenül is sokat moralizálnak és még többet elhallgatnak ; azt se feledjük, hogy ekkor még Bach-korszak volt Magyarországon ! Bába Rókus siralmas klapanciái tehát vajmi keveset mernek tartalmazni a korabeli vaskos valóságból. Szerencsére agrártörténészeink részleteiben is feltárták azt a küzdelmes múltat, melyre Felgyő esetében pontot tett az 1866. évi szétveretés, hogy lakói a későbbi három millió koldus sorsában osztozzanak. Az említett szerzők műveiből

12 tudjuk, hogy a török utáni újjátelepítések során a nagybirtokosok részben eltérő jogállású jobbágyokat, részben pedig ún. majorsági zselléreket telepítettek. Az utóbbiakhoz álltak közelebb a pusztákra bérlőkként elszerződött ún. telepítvényesek, kik közül a dohánykertészek képviselték a legfejlettebb, legszabadabb típust: míg pl. a jobbágy telkét kijelölték, szolgáltatásait megszabták, a majorsági zsellér pedig a földesúr földjén és épületében lakott, e kertészek viszont hosszú lejáratú szerződést kötöttek, kötelezettségeik teljesítése után az áruval szabadon rendelkeztek és saját házaikban is éltek. A dohánykertészek általában kis csoportokban szerződtek, egy helyre települvén, előbb-utóbb faluszervezetet hoztak létre, melynek elöljáróit ugyan a földesúr nevezte vagy neveztette ki, de bizonyos önkormányzat még így sem vonható kétségbe. E dohánykertészeknek valamennyi kis tőkéjük, igaerejük is volt, a szolgáltatások emeléséig viszonylag jól is kerestek. Csak akkor voltak kilakoltathatók, ha a szerződést nem teljesítették, ilyenkor házaikat magukkal vihették, esetleg beszámították az adósságba vagy egyszerűen a földesúr megváltotta és esetleg átadta új telepeseknek. Az úrbérrendezések során állandó jelleggel megtörtént az allodiális és az úrbéres területek szétválasztása; a kertészek helyzete is megnehezült, korábbi viszonylag nagyobb szabadságukat folyton megnyirbálták, kötelezettségeiket emelték. Az 1848-as jobbágyfelszabadítás megfeledkezett róluk, és bár jó néhányszor napirendre tűzték ügyüket, végső formában csak 1873-ban rendeződött, ez azonban már Felgyőt nem érintette. 1848. után főként az 1851-es dohánymonopólium behozatalával kezdték felszámolni a dohánykertész-községeket, melyek lakói azonban a végsőkig ellenálltak, így 1852-ben került sor a mindszent-algyői Pallavicini-Ше uradalom kertészközségeinek szétverésére, melyet Palásthy József inspektor télvíz idején — sőt állítólag éjszaka —• katonai karhatalommal hajtott végre. Zsilinszky szerint a szétkergetett nép az ún. Nagyasszony rétjén bosszút esküdött, és ezt kegyetlenül végre is hajtották: a szétveretés után egy hónappal 30 lovas betyár vette körül az intézői lakot és Palásthyt megTakács L., és Gyimesi S. műveit Id. az 1. és a 3. sz. jegyzetben. 168