Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Szegeden a legtöbb fiákerbe szürke ló volt fogva, hogy szerencsét hozzon hajtójára s utasára egyaránt. Meg kell említenünk még, hogy a múlt század derekán voltak csöngó's bérszánkók is. Ezekben azonban akkoriban inkább csak vidám fiatalurak és szömélyök ültek. Hogy a figyelmet magukra irányítsák, ezek a könnyűvérű fehérnépek kikötötték, hogy a hajtók ügyes fölfordulást rendezzenek velük. A mai villamosközlekedés őse 1883—1908 között a nagyállomás és a rókusi állomás között a lóvonat volt. Tömörkénytől tudjuk, hogy a hordárok régebben arra is vállalkoztak, hogy a színházból, bálákról hazatérő' asszonynép előtt lámpával világítsanak a macskaköves, sáros utcákon. A régi Palánk életének itt nem terjedhetünk ki minden mozzanatára, sajátosságára. Nem szóltunk egykori német, szerb és zsidó polgárságának világáról, elmagyarosodásának folyamatáról, egyszóval a palánki újabb két évszázad emberi közösségének sorsáról. Nem került sor a Dömötör-templomhoz fűződő gazdag hagyománykincsnek, továbbá a régi piarista iskola társadalmának, a zenei életnek és könyvkultúrának, céhességnek és ünnepeknek bemutatására. Elmaradt öreg házaink, otthonaink részletes méltatása is. Mindezekről még írni szeretnénk. Alsóváros A hódoltság idején Alsóváros

54 Szegednek magyar súlypontja, városmagja, mert a török és a bevándorolt délszláv lakosság a Várban és a Palánkban élt, Felsővároson pedig magyarok, törökök, délszlávok. A törzsökös helyi magyarság leginkább mégis itt, a franciskánus templom és kolostor körül húzódott meg, amely ebben az időben kezd búcsújáró hellyé válni. A városi magisztrátus háza állítólag a katolikus tanítónőképző, (ma tanárképző főiskola) helyén állott. A templom szomszédságában, tőle délnyugatra hatalmas vízállás terült el, amelynek Csöpörke volt a neve. Ebben rejtőzködött a máshol méltatott legenda szerint a török időkben a templom kegyképe. Amíg tehát a tó medrét föl nem töltötték, és házhelyeknek ki nem osztották (1879), addig az érkező búcsúsok megmosdottak a tónak a jámbor hit szerint megszentelodött vizében, és ünneplőjükbe öltözvén, innen vonultak a templomba. A templomtól északkeletre volt a cinterem, vagyis a temető, amely XVIII. századbeli végrendeletekben sűrűn előfordult, és csak 1776-ban szűnt meg. A hagyomány szerint Dózsa György fejét itt földelték el, amelyet a szegedi bíró lánya nagy kegyelettel gyolcsba göngyölt.

55 A templomot és temetőt egyébként egészen a múlt század derekáig hatalmas kőfal övezte, amely sokszor védelmezte is az odamenekült népet. Nemcsak a szegedieket, hanem 1686-ban még az ide futott szabadkaiakat is. Az alsóvárosi templom és kolostor köré számos szegedi hagyomány és szólásmód fűződik. így a történelemből ismeretes, hogy egészen II. József tiltó rendeletéig asylum, vagyis egyházi menedékhely volt: bűnösök, de sokszor igazságtalanul üldözöttek is oltalomra találtak benne. A jogszokás már majd két évszázada megszűnt, de öreg alsóvárosiak arra, ha valami biztonságban van, jó helyre kerül, kissé tréfásan azt mondják :áziomba van. Kifürkészhetetlen már az eredete annak az alsóvárosiakat bosszantó, valószínűleg világi papok ajkán született szólásnak: olyan is az, mint az alsóvárosi mise, amit húsz krajcáré mondanak a barátok, azaz nem sokat 54 Bálint S., Alsóváros. MFMÉ 1958/59. 55 A Dózsa-hagyományról mondáinknál szólunk bővebben. 93