Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

zedékek szemléletétől függ akár a részletezésnek mértéke, akár a mondottaknak föltétlen hitelessége. Mindenesetre az áthagyományozódott anyagot megrostáltam, egyben meg is említem, ha már nem lehetett módomban ellenőrizni. Öregek között nevelkedvén, számos olyan jelenségnek lehettem tanúja, amelyek már századunk elején is múlónak tetszettek és az akkori fiatalabb nemzedékek csakugyan már elpártolóban voltak tőlük. Maguk a vizsgált, szintézisbe foglalt népéleti jelenségek különböző történelmi rétegekbe tartoznak. Vannak olyanok, amelyek fölött már régebben eljárt az idő. Ezeket már csak írott forrásokból tudtam megeleveníteni, mert a megvallatott legöregebb emberek sem emlékeznek rájuk. Ilyen a pákászat, sóhajózás, szűrszabó mesterség és több más. Vannak olyanok is, amelyekre már az én időmben elhalt öregek — részben még az előttük járó nemzedékek szava nyomán — még emlékeztek. Ilyenek többek között a bőgőshajók, a szárazmalom, pásztorélet, vízelőtti városkép, az archaikus szokásvilág. Ismét vannak olyan sajátosságok és folyamatok, amelyek a szemem láttára már századunk folyamán tűntek el mint a vízi- és szélmalom, zsindely vágás, endogámia, halotti tor. Természetesen e néprajzi értesülések mindig gazdagabbá, szervesebbé válnak, amint napjainkhoz közeledünk. Ha szemtanúként már nem foghattam át Szeged népi világának egészét, úgy érzem, hogy lényeges vonásaiban mégis megismerhettem az 1848—1914, vagyis a szabadságharc és első világháború nagy történelmi határkövei közé eső népéletet, szellemi és tárgyi világot. A két világháború közötti korszak, illetőleg azóta eltelt idő néprajzi feltárásáért, áttekintéséért és elérhető hitelességéért magammal kezeskedem. Munkám természetéből következik, hogy a diakronikus és szinkronikus tárgyalás során áthangzások, óhatatlan ismétlések fordulnak elő. Ezeket nem is akartam elkerülni, mert tudatosabbá teszik az olvasóban a súlyponti kérdéseket, de el is mélyíthetik a több oldalról megközelített jelenségek szemléletét, megértését. Mindenképpen törekedtem azonban, hogy ismétlődések esetén az egyes jelenségek csak a legalkalmasabbnak érzett helyen jussanak részletező kifejtésre, máshol pedig egy-egy kiemelt mozzanat segítségével, lehetőleg újszerű megvilágításba kerüljenek. Számon lehetne tőlem kérni, hogy a szegedi népélet feudális, kapitalista és szocialista szakaszait, továbbá a paraszti önellátásból az árucserébe növekvés emberi és gazdasági folyamatát, népéleti következményeit nem dolgoztam ki eléggé. Nem társadalom-, illetőleg gazdaságtörténetet, hanem néprajzi munkát akartam írni. Egyébként a kutatás jelenlegi eredményei és módszerei sem tennék egyelőre lehetővé a megbízható kategorizálást. Szeretném hinni, hogy művem — olykor talán ki sem mondva — képet nyújt a szegedi táj paraszti humanizmusáról, öneszméletéről, szellemi és gazdasági önkifejtésének szinte személyes sajátosságairól is. Erről nyilván nemcsak az egyénekhez már alig köthető, azaz egyetemesnek, tipikusnak minősülő forma- és konvenciórendszerek, kiskultúrák, munkateljesítmények, hanem egyes, alkalom adtán meg is idézett alkotó egyéniségek: mesemondók, javasok, parasztszemélyiségek, mesteremberek mellett írófiaink, tudósaink, olykor festőink is hírt adnak, bizonyságot tesznek. Úgy vélem, kevés olyan magyar város, illetőleg táj akad, amelynek közösségi szelleme — az osztálykülönbségek, társadalmi feszültségek mellett is — annyira jellegzetesnek tetszenék, mint éppen Szeged városáé és a szegedi nagytáj népéé. Megfogalmazásából, kifejezéséből nemcsak Szeged névtelen álmodó és alkotó népe, de kifejező fiai is természetes részt kértek mindenkor. Alsóváros-Palánk 1974 őszén BÁLINT SÁNDOR 6