Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

a vasúti közlekedés sorvasztotta el. A sórakodást a múlt század elején lajmás, szamár, lukmájér néven emlegetett sóhordó munkások végezték, akik sokáig a Várban Őrzött rabokból kerültek ki.

37 Mérhetetlen jelentőségű volt a faúsztatás is, ami Felsőváros hajó- és malomépító' iparának, a super mesterségnek a Kopasz, Terhes, Ökrös és más családokban való virágzását teremtette meg. Hasonló hírrel dicsekedhetett a zsindely vágó, kocsigyártó, ács és asztalos mesterség is. E fabőség magyarázza a napsugárdísz páratlan szépségben és változatokban való föltűnését is. A régi fölsővárosi vízönjárók a Tiszán Szegedtől Szolnokig, sőt ha a vízállás engedte, Tokajig, a Maroson Nagylakig, néha Aradig, a Körösön Gyomáig hajóztak. A gabona-, sószállításra a Tisza, majd a Száva vizén Sziszekig, a Dunán Pestig, Győrig vállalkoztak. Eljutottak azonban Bécs, Linz, Regensburg városáig is, lefelé egészen a Fekete-tengerig. A régi fölsővárosi hajósgazdák, főleg a Zsótérok, Kopaszok, Tombáczok, Tóthok és mások böggőshajó, gabonás néven emlegetett lóvontatta fahajóikon vállalkoztak a Temesköz, Csanád, Békés, részben a futóhomok gabonájának, egyéb mezőgazdasági javainak a Duna felé továbbítására. A fölsővárosi Tiszának ez a nagy gabonaforgalma tette lehetővé a vízimalmok virágzását, továbbá a helyi kenyérsütögetés kibontakozását is. Erről máshol bővebben is szólunk. A javak fölsővárosi cseréjébe, elosztásába belekapcsolódtak a nagykocsisok, másrészt koplalósok is, akik az egész monarchiát, Balkán északi részét, Adria partjait úgy ismerték, mint a tenyerüket. Erről is lesz még szó. Természetesen nem szabad elfeledkeznünk a felsővárosi halászat, halhasítás, halsózás, halszállítás máshol szintén jellemzendő hajdani világáról sem. A felsővárosi Tisza egyéb iparágaknak is jó szolgálatot tett. Már láttuk, hogy miért települt Tabán a Tisza mellé. A Tímár és Festő utcák táján dolgozó tímárok, bocskorvargák, szűcsök, kékfestők a Tisza vizében tisztították, áztatták nyersanyagaikat, készítményeiket. Itt a közelben könnyen hozzájuthattak a cserzőléhez is. A Kéri Kata közéhez telepedett és országos hírre emelkedett Felmayer-kékfestőgyár, majd a helyére épült Pick-szalámigyár virágzását is jelentós mértékben éppen a tiszavíz közelsége tette lehetővé. Felsőváros középkori utcaneveiről már más összefüggésben megemlékeztünk. Vegyük most sorra a XIX. század jellegzetes utcáit. A gazdasági élet főleg a Kistisza utcán lüktetett, amely egészen a Vízig a Maros utcát is magában foglalta. Az újjáépítés előtt voltaképpen csak házsor volt, amely a Kistisza nyugati partjára telepedett. „A híres szegedi halászok lakták — írja

38 Kovács János — a Kistisza partját A mi utcánkban csak így beszéltek : Zsótér-had, Kopasz-had, Förgeteg-had. Itt laktak a leggazdagabb halászok, hajóépítők, itt volt a festőgyár. Kissé beljebb a közmondás dicsőségét élvező tapló, — amely tűzvész alkalmával sem égett el — ügyes görög kereskedője, Manódli, azontúl pedig még számos több híres görög rezidenciáját takarta a cifrázott ablak rácsozatvédő vasa. Itt volt a szappanexport. Itt volt a leghíresebb molnár-család, a Fabók-had, az asztalosok eleje, itt készültek a legszebb irhás subák, itt varrták a legvirágosabb papucsot. Laktak itt — Kovács szavai szerint — csizmadiák, magyarszabók, hajóácsok is." Szerencsés volt a Víz utáni névosztogatók eljárása, amikor itt számos régi, illetőleg a tiszai életre utaló újabb utcaneveket választottak. Ilyenek: a Tímár, Festő, 37 Bálint S., Lajmás, szamár, lukmájér. Nyr. 1957. 38 Kovács J., A mi utcánk. SzN. 1884, 22. sz. 82