Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

ELŐSZÓ Jelen mű: szülővárosom népi hagyományvilágának megörökítése sok évtizedes kutatásnak, szemlélődésnek, egy emberélet örömmel vállalt iparkodásának gyümölcse. Első kötete foglalkozik a szegedi néprajzi érdeklődés és kutatás színes, tanulságos történetével. Majd Szeged nevével, a kitűzött feladat rövid jellemzésével, a település és társadalom, ház és otthon jellegzetességeivel, utána az emberi megélhetés három archaikus ágával: a víziélet és gyűjtögetés, pásztorkodás és jószágtartás, továbbá a mezőgazdaság helyi sajátosságaival. A hátralevő kötetek a következő fejezetekre tagolódnak: népi iparágak, közlekedés és adás-vevés, táplálkozás, viselet, majd egészség és betegség, népnyelv és népköltészet, hagyomány és szokásrend. Az irodalom, forrásjegyzék, szómutató, segítőtársak: gyűjtők és adatközlők felsorolására e munka utolsó kötetének végén kerül sor. Az olvasó hiába keresi a népművészet, hiedelem- és babonavilág hagyományos fejezeteit. Nem szólunk önállóan a természeti és hiedelemmondákról sem, miután mindezek mindig valami jelenséghez, tárgyhoz tapadnak, mindenütt a velük való együttélésben, összeforrottságban kerülnek bemutatásra. A könyv teljes dokumentációja, benne a forrásidézet nélkül feldolgozott anyag szakadatlan személyes gyűjtés, vizsgálódás és ellenőrzés eredménye. Másokra akkor is hivatkozás történik, ha nem mondanak számomra újat vagy eleget. Kétségtelen, hogy különösen még Kálmány Lajos temesközi világában bőségesen akadt volna tennivalóm. Itt azonban kutatópályám minden igyekvése ellenére sem nézhettem szét. Bizonyára lett volna még munka a népnek dolgozó, egyébként kihalt vagy haldokló iparágak körében is. Itt-ott más jelenségek is elbírták volna a részletezőbb levéltári, illetőleg helyszíni vizsgálatot. Most életem őszén mégis a summázásra kellett rászánnom magamat és a további feladatok elvégzését a jövő nemzedékektől kérnem. A cím: A szögedi nemzet, szokatlanul hangzik, de — a mondanivaló leglelkére gondolva — nyilván kifejező. Sajátos helyi szóhasználatban a szögedi nemzet jelenti egyfelől a törzsökös szegedi népet (a szögedi nemzet szeret dógozni), másrészt pedig a hozzá való tartozást (én szögedi nemzet vagyok). Ez utóbbi némi önérzettel mondódik. Módszertani, elvi kérdéseket szándékosan nem feszegettem, szemléletmódomnak munkámból kell kitűnnie. Más magyar tájakkal, vagy akár szomszédos nem magyar kultúrákkal való összehasonlításokat sem akartam végezni, mert amúgy is terjedelmes előadásomat csak tovább növelte, lezárását késleltette volna. Egyszerűen ábrázolni akartam, a maga lehetséges fenomenológiai teljességében megörökíteni a szegedi nép világát: munkát és ünnepet, bölcsességet és magatartást egyaránt. Mondanom sem kell, hogy bemutatásom távolról sem egyenletes. Ezt mindig hangsúlyoznom kell. Számos olyan jelenségről szólok, amelyről a magam személyében már nem tehetek bizonyságot. így azután a forrásoktól, az előző érdemes kutató nem5