Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

igás marhák számokra, az ökörtsordának; s végre úgy legeltetik, hogy a mi ott vész, az éppen, és egyenesen tsak arra érdemes, hogy a földbe szántsuk, hogy az is hasznát vegye az arravaló maradéknak." A kivágott kukoricaszár földben maradt, kiálló töve a kukoricakotú, kukoricakutú, Tápén kukoricatuskó, kukoricacsutka. A szántás felszínre veti, tavasszal aztán kézzel dobják ki a földből, és sokszor eltüzelik. Kint a tanyai homokon a hengör segítségével sokszor a talajba forgatják, ahol lassan elrothad, trágya lesz belőle. A csöves kukoricát le kell morzsolni. Ez régebben kedvelt téli, unaloműző munkája volt a családnak, főleg férfiaknak, miközben jóízűen elbeszélgettek, régebben meséltek is. Szomszédok segítettek is egymásnak. A vetőmagnak szánt kukoricát Alsótanyán farsangháromnapokban zsákban rejtegetve morzsolják, mert így majd a varjú nem látja kiszedni. A morzsolás legegyszerűbb módja, hogy a morzsolószékön ülve, a vasán addig húzzák le-föl a kukoricacsövet, amíg minden szem alá nem pörög róla az odakészített szakajtóba. Más mód az irdolóval való lazítás, ami után a csővet bal kézbe veszik, és a jobb kezükben tartott üres csutkával ledörzsölik a még rajta maradt szemeket. „A morzsolószék — magyarázza Tömörkény István — az a kis szék, aminek az oldalába ócska késvas van beleverve, és azzal volt szokás a csöves kukorica csutkájáról leszedni a szemet." Az irdoló, Tordán irdaló arasznyi nyélbe erősített hegyes vasvessző, amellyel a kukoricacső hosszában három-négy, arányos távolságban következő sort lebökdösnek, hogy ezzel a morzsolást megkönnyítsék. A leüresedett kukoricacsumával tüzelni szoktak: szaporátlan, de jól ég. A kukoricát a jószág szemesen, nyersen szokta enni. Elviszik azonban darálni is. A kukoricadara, kukoricaderce főleg disznóeledel. A kukoricalüszt megőrölt kukorica, amelyből Ínséges időkben kukoricakinyér, tréfásan málékinyér sül. Kedveltebb már a málé, kukoricamálé, továbbá a kukoricagaluska, kukoricaganca, kukoricakása. Ezekről a táplálkozásnál szólunk. Olykor sor kerül a kukoricapálinka főzésére is: a szemeket először ledarálják, megdagasztják, majd erjedni hagyják. Krumpli Öregek ajkán kurumpli, kurumpi, Vedres Istvánnál földialma. Amerikai jövevény, szegedi gyökérveréséről nincsenek pontos adataink. Mindenesetre a múlt század legelején honosodik meg a szegedi tájon, tehát aránylag későn. Ezt az is tanúsítja, hogy szólások, hiedelmek alig fűződnek hozzá, nem tartozik az archaikus ünnepek (lakodalom, halotti tor, karácsonyesti vacsora) ételeinek sorába. Egy találós kérdés azonban így írja körül: olyan tyúkom van, aki a főd alatt is mögtojik. A kitenyésztett krumplifajták közül szegedinek látszik a Palugyay Imrétől említett

31 jakabkrumpli és tótkrumpli, továbbá a rövid növésű, de szépen termő csiszárkrumpli, a kavics alakú, sárgaszínű kavicskrumpli. Kereskedelmi eredetű az ella-, a gülbaba-, a hópöhöly-, a hosszúkás kifli-, krűger-, rúzsakrumpli. Ez utóbbi Szegeden a legkedveltebb. Kertészeinktől, háztáji termelőinktől megkülönböztetett változatai: nyári rúzsa, őszi rúzsa, tompa rúzsa, puha rúzsa, ótott rúzsa, másként pesti rúzsa és a legízletesebb szögedi rúzsa. Van aranyalma fajta is. 31 Palugyay, IV, 421. 616