Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

meg. Példáját részben értelmiségi passzióból,

53 nagyobb részben azonban megélhetésül sokan követik és jeles szakmai hírnevet vívnak ki maguknak: Szögi József, Horváth István, Szabó István, Sándor János, Demeter Ferenc, Zsembery Károly, Kopp Pál, és mások. Újszeged benépesedése a Maros szabályozása után a marostői bérföldeken indult meg. A városi kertészet, továbbá néhány magánkertnek, főleg Pillich Kálmánénak ösztönző példájára a bennük dolgozó újszegedi és szőregi napszámosok is ellesik a virágkertészet, korai főzeléktermelés, továbbá a faiskola gondozásának tudományát, a maguk kis bérleményén hasonló, önálló kertészkedésbe fognak, és ezzel már a századfordulóra megvetik az országoshírű újszegedi és szőregi faiskola- és virágkultúra alapjait.

54 E fakertészek nagyszerűen értik a szemzés és oltás fortélyait, ezért tanyákra, messze vidékekre is elhívják őket. * Előfordul, hogy már a fordításkor van egy-két gyümölcsfa a leendő homoki szőlőföldön. Meghagyják őket. Szőlőültetéskor ezek vagy a szőlőhártyára kerülnek, vagy pedig a szőlő sorába, természetesen rendszer nélkül. A századforduló táján telepített szőlőkben egészen a harmincas évekig a gyümölcsfákat a szőlőhártya közepére ültették. Ez a mód a kézi művelésű szőlőkben megfelelő volt. Amikor azonban a fogatot bevitték a szőlőbe, és ekével nyitottak, takartak, továbbá a gaztalanító karaszolást, horolást is ekekapával akarták megkönnyíteni, akkor azok a szőlőutak, amelyekben gyümölcsfa esett, a lónak útjába állottak. Ezért a harmincas évek után telepített szőlőkben a gyümölcsfák már a tőkesorba kerülnek. Megkönnyíti a ló munkáját, hogy a szegedi homokon a szőlő sortávolsága mindig széles volt. Az öregszőlőkben szétszórtan, egymást váltogatva helyezkednek el a gyümölcsfák. A sok fajtával az volt a megfontolás, hogy a családot a legkorábban érő cseresznyétől kezdve egész nyáron át késő őszig, a szőlőérésig gyümölccsel folyamatosan ellássák, egyben a tejtermékkel való piacozást a gyümölcsérés időszakában kiszélesítsék. A fák pótlása és szaporítása is alkalomszerűen történt. Részben a gyökérsarjakat, részben az elhullott gyümölcsmagvak kikelésével keletkezett fiatal fácskákat nevelték föl. Eleinte szemzés nélkül, vadon nőttek. Későbbi időkben azonban már szemzéssel az anyafáról szokták nemesíteni. A szemzést az újszegedi, szőregi szömzőembör végzi, akinek tudománya hasonlít a barkácsolóéhoz: nem tanulta sehol, mégis meglepő ügyességgel és gyorsasággal felel meg a munkájának. Egyes helyeken a családtagok is ellesik a szemzőember után a fortélyát. Érdekes, hogy fiatalabb emberek után, akiknek még jobb a szemük és könnyebb a kezük, könnyebben fogan a szem. Olykor asszonyok is megállják a szemzésben a helyüket. A harmincas években szokás volt egy-egy városi fakertészt is meghívni, aki nemes gallyakat is hozott magával. Szemenként 10 fillért kért. Ez a kereset nem volt nagy, de vendégként kezelték. Jó ellátásban részesült, még bor is került az asztalra. A hagyományos szegedi gyümölcsfajták mellett így újabbak is elterjedtek. A szükségleteket századunkban jelentős számban éppenséggel az országos hírű újszegedi, szőregi faiskolákból szerezték be. 53 Ilyen volt Kállay Albert főispán, műkedvelő kertész, aki a külföldi szakirodalmat is számon tartotta. Kopp Pál kertész szerint ő volt az újszegedi ibolya- és krizantém-kultúra megalapozója. Mayer Miklós városi főkertész a rózsáról írt szakkönyvet. 54 Kitűnően tájékoztat Szalóky L, A szegedi faiskolák története. Budapest 1955. 590