Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
Ennek a formának tápai neve egyébként kétkanfaros, amelyiknek viszont csak egyik végét rakják kerekre, a másikat pedig egyenesre: kanfaroskazal. A kazalozás ügyességet kíván : fölfelé haladva a dereka tájáig a kazal szélesedik,, azután háztető módjára keskenyedik. Amikor a kazal nőni kezd, kocsiról adogatják rá vasvillával a kévéket. Az a hely, ahonnan a készülő kazalon a kocsiról villán felnyújtott kévét szintén villán továbbadják egy harmadik embernek a hájazat néven emlegetett tetőre: Tápén állás néven ismeretes. A hajazás, behajazás, vagyis a kazal betetejezése úgy történik, hogy a kévéket lefelé csüngő kalásszal illesztik a kazalba. A legfelső, kissé kiálló kévesor a sörény. Annak a kis kerek asztagnak, amelyet azokból a búzakeresztekből raknak, amelyek már nem fértek bele a nagy asztagba: csikó a neve. A kész kazalok mellett minden gazda köteles vízzel telt hordót tartani, továbbá olyan eszközöket: villát, horgot, amelyek esetleg tűzvésznél hasznosak lehetnek. * Itt azonban álljunk meg, és tegyünk egy kis kitérőt. Be kell ugyanis előbb mutatnunk a nyomtatás kihaltnak tekinthető munkamenetét és hagyományait. A búza, gabona csépléséhez, azaz a szemnek a kalászból való kifejtéséhez hajdanában a szegedi tájon is használatos volt a csép: egy nyélre szíjjal vagy karikával ráerősített kis fahenger. A XVIII. században csépellő néven is emlegették. 60 A nyelet kézbe fogták és a mozgó kis fahengerrel ütögették a kalászokat. A házfödéshez, kötözéshez használatos hosszú szárú rozsszalmához, zsupphoz a tápaiak úgy jutottak, hogy egy-egy marék rozsot a kalászával lefelé balkézbe fogtak, és a jobbkézbe fogott bottal ütögették. Valószínűnek látszik, hogy a cséppel is elsősorban zsupszalmat készítettek. Györffy Istvánnak sikerült hírt adni 61 a csép sajátos szegedi formájáról, amelyről már nekünk nincs tudomásunk. „Olyan gereblyeszerű szerszámmal csépeltek, amelynek fogai fölfelé, vagyis az gereblye nyelének vonalában állottak. A gereblye tehát olyan volt, mint valami sokfogú villa. Ezt nyelénél fogva leverték a szérű földjébe úgy, hogy csak méternyire állott ki. A rozsot a fölfelé meredező, körülbelül 5 coll hosszúságú fogak közé verték s ugyanakkor fésülték is. Itt a zsúpot a vermek kibélelésére használták." A csép természetesen nem volt alkalmas nagyobb termés kicséplésére. Általánosan elterjedt a mi vidékünkön is a nyomtatás. Már csak halványan emlékeznek rá, hogy ehhez még nem föltétlenül kötötték kévébe és nem rakták keresztbe a gabonát, hanem — mint a tanyán olykor manapság is a szénagyűjtésnél — a vontató segítségével szállították a közeli szérűre, esetleg mindjárt ott a gabonaföldön rögtönöztek szérűt a munka számára. Bizonyos, hogy a szénagyűjtés megőrizte a régi gabonavontatás módját, munkálatát, és természetesen szókincsét is. Erre és öregek emlékezetére támaszkodunk tehát, amikor a menetét próbáljuk jellemezni. Mondják egyébként, hogy a keresztezés, hordás korszakában is egy ideig olykor-olykor még sorrakerült, főleg ha a gabonaszár valamilyen oknál fogva nem fejlődött kellően. A vontatókocsi, röviden vontató tanyán még a közelmúltban is házilag készült, négy alacsony, küllőtlen: gurigakerék, sajtkerék névvel illetett keréken gördülő kezdetleges szekér, amelybe régebben ökröt, majd lovat is fogtak. Külön vontató a neve az egy-egy vontatószekérre való széna-, illetőleg gabonaboglyának is. 1 vontatóra fért 3 rudas. 1 rudas annyi mint 3 petrönce. 1 petrence : 6—8 cm vastag, 2 ölnyi hosszú kihegyezett végű, alátolt két rúdon egyszerre vihető gabona. 60 Reizner IV, 369. 61 Györffy I., Takarás és nyomtatás az Alföldön. Ért. 1928. 553'
